Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ALBERT SCHWEITZER

2015.12.05

 

 

 

 

 

 

 

Bevezető

Albert Schweitzer élete példa nélkül áll az emberiség történetében. Nem volt híres hadvezér, sem neves feltaláló, de még kiváló tudós sem. Amit életében véghezvitt, az nem rendítette meg a világot. A mód azonban, ahogyan Schweitzer az életét kialakította, és a kijelölt nehéz utat végigjárta, a világ bámulatát váltotta ki.

…Tettekkel kell segíteni az elesetteken, a szenvedőkön a nélkülözőkön. Ez a felismerés késztette arra, hogy amikor mint orgonaművész szárnyra kapta a hír, amikor egyetemi katedrát kapott, és pályája felfelé ívelt, érett fővel beiratkozzon az orvosi egyetemre.

1913-ban feleségével együtt elhagyta Európát, és elment Afrikába, az Ogooué folyam mellett fekvő Lambarénéba, hogy ötven éven keresztül az elesett, szegénységben élő négereket gyógyítsa. Így egyszerűen leírva is félelmetes, kalandos vállalkozás volt. A világ hamarosan felfigyelt erre a különös emberre, aki nagy önzetlenséggel állította életét embertársai szolgálatába.

Oly korban élt, amikor az emberiség felett két iszonyú világháború száguldott át, amikor az emberi méltóságot mélységesen megalázták, amikor ártatlan emberek millióit pusztították el.

 

Gyermekévei

Elzász területe hol francia, hol német fennhatóság alatt állt, és évszázadokon keresztül folyt aháborúskodás érte. Albert születése idején és gyermekkorában német terület, ezért az élettörténetében szereplő helységeket német nevükön említjük.

…Az apa, Ludwig Schweitzer,…jó megjelenésű, komoly, művelt evangélikus lelkész volt…

…Szerette a természetet, gyermekeivel sokszor kirándult és környező hegyekbe…Esténként leült a zongora mellé, és önfeledten játszott a maga gyönyörűségére. Gyermekeit szabadságra nevelte.

Az anya szelíd, béketűrő lélek volt, aki csak a családjának élt. Zárkózott természetű, mint édesapja, akitől Albert a zenei tehetséget és az orgona szerkezete iránti érdeklődést örökölte. Albert meglehetősen korán elkerült a szülői háztól, mégis a legnagyobb szeretet hangján emlékezik meg az édesanyjáról:

„Nem adatott meg nekünk, hogy a szeretet, amelyet egymás iránt érzünk, szavakban is kifejezzük. Megszámlálhatom az órákat, amikor mi egymással szót váltottunk. De beszéd nélkül is szerettük egymást.”

Az apát nem sokkal a kis Albert születése után áthelyezték a közeli Günsbachba (ma Gunsbach). Itt töltötte Schweitzer gyermekéveit, és ide tért meg, amikor megfáradt. Günsbachot tekintette otthonának élete végéig.

…Három-négy éves korában már minden vasárnap elmehetett a templomba. Egész héten át készült erre a napra. Örült, hogy ott ülhetett a felnőttek között, és figyelhette apját, amint az ünnepi szertartást végzi. Örömét azonban különös látvány zavarta meg. Az ördög! Bozontos ábrázatát minden vasárnap megpillantotta egy fényes keret tükrében. Az ördög kikukkantott a kórusról, és ide-oda tekintgetett a templomban. Mindaddig látta Albert, amíg szólt az orgona, és zengett az ének. Amikor azonban édesapja a szószékre lépett, és beszélni kezdett, az ördög eltűnt. A következő orgona- és énekszó alatt ismét megjelent az ijesztő ábrázat.

„Ez csak az ördög lehet – gondolta magában-, benéz a templomba, de el kell kotródnia, amikor apa az igét hirdeti.”

Csak jóval később derült ki – már régen iskolás volt akkor,- hogy az a hol előbukkanó, hol eltűnő borzas ábrázat nem volt más, mint Iltis apó, az orgonista. Az orgonára erősített tükörben látta őt ilyen riasztónak a kis Albert.

A lelkészlakot egy Phylax nevű kutya őrizte. Mint a legtöbb kutya, ő sem állhatta az egyenruhát, még a derék postásnak is nekirontott. A postás érkezésekor a kis Albertnek kellett kordában tartani az állatott. Ilyenkor egy vesszővel az udvar sarkába szorította a csaholó házőrzőt, és nem engedte el onnan, amíg a levelek békés hordozója el nem távozott a portáról. Ez a szerep nagyon tetszett a gyermeknek. Úgy állt a botjával a vicsorgó állat előtt, mint egy állatszelídítő. Amikor a kutya ki akart törni a sarokból, egy-két jól irányzott ütéssel utasította rendre. Amikor azután a postás elment, békésen kuporogtak együtt a lépcsőn a kutyával, a legjobb barátságban. Akkor derengett benne először, hogy nem szabad fájdalmat okozni az állatoknak.

 

Albert elindul az iskolába

…Nem volt jó tanuló. Az írás-olvasás még csak ment valahogy, de a számtant nem szerette. Mindennél jobban kedvelte a szabadságot. Amikor kijött az iskolából, mindig akadt esemény, ami felgyújtotta képzeletét. Ebéd után már ott ácsorogtak a paplak körül az osztálytársai, arra vártak, mikor jön közéjük Albert. Mikor aztán megjelent, nekirohantak a világnak, kiáltoztak, hancúroztak, taszigálták egymást féktelen jókedvükben. Aztán zajongva birtokukba vették a falut, a környező dombokat és az erdei tisztásokat…

…Kisiskolás korában kapta az első fájó sebeket. Nagy megrázkódtatás volt számára az a nap, amikor hazajövet az iskola közelében birtokra kelt egy nála erősebb fiúval. Albertnak sikerült legyűrnie pajtását, mire diadalmasan nézett körül. De nem sokáig élvezte a győzelmet, mert a földön fekvő iskolatársa keservesen kifakadt:

  • Könnyű neked! Ha én is ehetnék hetente kétszer húslevest, mit te, biztosan nem tudnál legyőzni!

Albert megalázottan és letörten somfordált haza. Rájött, hogy pajtásai nem tartják közülük valónak. Ő volt az „úrifiú”, a jómódú „papcsemete”. Pedig sohasem akart különbözni tőlük, mindig olyan szeretett volna lenni, mint társai. Ettől az időtől kezdve rá sem tudott nézni a húslevesre, pedig addig kedvenc étele volt. Ha bármelyik ruhadarabja eltért a többiekétől, nem vette fel a világért sem. Neki csak olyan ruha kellett, mint amilyent a falubeli gyerekek viselnek. Facipőben járt, egyujjas kesztyűt és füles sapkát viselt, mint társai. Otthon hajlandó volt átöltözni, de amint sétára került a sor, újra visszavedlett falusi gyerekké…

…Hét-nyolc éves lehetett – ekkor már Iltis apó tanította -, amikor húsvét előtt kiment a pajtásaival az erdőbe madarászni. Kint már lombosodtak a fák, a madarak mind énekeltek. Sütött a nap az őszi avarból kibújó tavaszi virágokra. Ketten megközelítettek egy fát. Indián módra, hason csúszva haladtak, hogy a madarak észre ne vegyék őket. Társa követ tett a csúzlijába, és intett, hogy Albert kövesse példáját. Ekkor váratlanul megszólaltak odalenn a falu harangjai. A tiszta levegőben úgy csengtek-bongtak, mintha a közelükben szólaltak volna meg. Albert a harangzúgást figyelmeztetésnek érezte. Eldobta a csúzliját, felugrott a földről, és hazarohant. „Ne ölj, ne kínozz!” Ez volt a parancs, amit akkor mélyen az emlékezetébe vésett. Ettől kezdve lebeszélte társait arról, hogy játékból kifosszák a madárfészkeket, vagy elpusztítsák az erdei állatok kicsinyeit. Ezért nem szeretett horgászni sem. Nem nézhette a horgon vergődő gilisztákat és a szétroncsolt álkapcsú halakat.

A nagy vakációkat szerette. Ilyenkor hetenként kétszer-háromszor kirándult az édesapjával a környező hegyekbe. Apja a szabadság, a természet szeretetére nevelte, és ahogy Schweitzer később megemlékezett róla, a legkedvesebb barátja volt…

…Itt, Günsbachban találkozott Albert először a zenével. Ötéves volt, még iskolába sem járt, amikor apja a zongorához ültette. Tehetségesnek bizonyult, de érdeklődése  inkább az orgona felé vonzotta. Iltis apó, „az ördög” jóvoltából nyolcéves korában már játszhatott az orgonán. Kilencéves lehetett, amikor már néha helyettesítette az öreget az istentiszteleten…

Távol Günsbachtól

Kilencéves korában a közeli münsteri reáliskolába került Albert. Oda-vissza, hegyen-völgyön át három-három kilométeres utat tett meg naponta, hogy eljusson az új iskolába…Münsteri tanárait szerette és becsülte. Egyikük „Nevetőnek” hívta. Az osztálykönyvben gyakran szerepelt ez a bejegyzés: Schweitzer óra alatt nevetett. Bármennyire zárkózott és bátortalan volt, könnyen kibuggyant belőle a kacagás. A münsteri mesevilágnak hamarosan vége szakadt. Szülei úgy határoztak, hogy a következő esztendőben Mühlhausenben (ma: Mulhouse) kell folytatnia tanulmányait…

…Később tudta meg, hogy az újabb iskolaváltoztatásnak anyagi okai voltak. Édesapja nem tudta volna a maga erejéből tovább taníttatni őt, mert odahaza már öttagú családról kellett gondoskodnia.

 

A Mühlhauseni évek

Mühlhausenben Louis nagybátyja és Sophie nagynénje értesült a Schweitzer család nehézségeiről, és elhatározták, hogy Albertot magukhoz veszik gimnáziumi évei idejére. A taníttatás minden költségét nagylelkűen vállalták. A házaspár egy komor szolgálati lakásban élt. Szigorú idő- és munkamegosztás szabályozta életüket. Ehhez a rendhez Albertnak minden berzenkedés ellenére alkalmazkodnia kellett. Ebéd után például a délutáni tanítás kezdetéig zongorához ültették, este pedig ismét gyakorlás következett. A nagynéni amikor észrevette, hogy Albert kelletlenül ül a zongorához, úgy érvelt, ahogy a legtöbb felnőtt szokott:

  • Majd meglátod még, mire lesz ez jó. Nem  tudhatod, hogy életed során milyen hasznát veszed zenetudásodnak.

Nem is gondolta, mennyire igaza lesz…

…Münch karnagy kezdetben nem sok örömét lelte tanítványában. Albert a feladott darabokat nem tanulta meg, ellenben szívesen rögtönzött, vagy olyan darabokat játszott, amihez éppen kedve volt.

  • Való is neked a zene- mondta egyszer türelmét vesztve Münch – ha egyszer nincs érzéked hozzá! Tudom jól, hogy ezt a darabot, amit most feladok, úgysem tanulod meg rendesen.

Ez a lesújtó vélemény dacot ébresztett a fiúban. Elhatározta, hogy csak azért is megtanulja a leckét. Egy héten keresztül szorgalmasan gyakorolt…

…Albert hamarosan bámulatos eredményeket ért el. Aránylag rövid idő alatt annyira előrehaladt az orgonajátékban, hogy Münch egy nyilvános hangversenyen szerepeltette. Brahms Rekviemjét adták elő, és a tizenhat éves fiatalember játszott az orgonán. Münch vezérnyelt, és a koncerten csodálatos egységben olvadt össze a zenekar, a kórus és az orgona hangja. Albert először ízlelte meg a legtisztább zenei gyönyörűséget. Bár Albert már tízéves korában kezdett Bach – korálokat játszani, igazában Münch jóvoltából ismerkedett meg Bach csodálatos muzsikájával. Ez a találkozás sorsdöntő volt Albert életében

 

„Mühlhausenben, a gyenge falusi iskolai előkészítés miatt, nem volt jó tanuló. Idővel olyan rosszak lettek az osztályzatai, hogy már veszélyben a tandíjmentessége. A gimnáziumi igazgatója közölte Albert édesapjával, hogy jobb lenne kivenni a fiát a gimnáziumból. Albert tudta, hogy sok bánatot és szomorúságot okoz szüleinek, de nem tudott megváltozni. Álomvilágban élt, és nem találta meg azt az erőforrást, amiből meríthetett volna.

Végre új osztályfőnököt kapott.

Félévi bizonyítványa még rossz volt. Édesanyja egész vakáció alatt kisírt szemmel járt-kelt a lakásban. De három hónap sem telt bele, s Albertot máris a jó tanulók közé sorolták. Mindezt osztályfőnökének, dr. Wehmann-nak köszönhette, aki bízott benne, s felébresztette munkakedvét.

Tanulmányai során megkedvelte a történelmet. Kitűnő tanára volt, akinek sikerült felkeltenie a diákok érdeklődését tantárgya iránt. Albert most már szabad óráiban sok történelmi művet olvasott el. A történelem mellett a természetrajzórákat szerette a legjobban, de sajnos kevés órát szenteltek a kedves tárgy oktatásának. A világ ezernyi csodája megbűvölte, de a hozzájuk fűzött tudományos magyarázatok nem elégítették ki….Tizennégy és tizenhat éves kora között viharos korszakot élt át, mint a legtöbb kamasz fiú. Erre az időre levetkőzte természetes zárkózottságát, heves vitákba bonyolódott, ízekre szedte az akkor elfogadott nézetek gyengéit. Késhegyig menő harcot vívott érte, hogy a vitákban az ő nézeteit fogadják el….Hiába rótta meg a nagynénje, hiába intette türelemre az édesapja, Albert nem engedett hevességéből.

„Egy szó, mint száz, kiállhatatlan voltam”- vallja emlékirataiban…

Érettségijének történetét Schweitzer maga mesélte el:

„Érettségim nem sikerült valami fényesen. Talán furcsán hangzik, de így van, mindennek a rajtam levő nadrág volt az oka. Nem volt ugyanis teljes ünneplő ruhám. Fekete kabátom még csak lett volna – egy öreg rokonomtól kaptam -, de se hozzávaló nadrágom, se rávaló pénzem nem volt. Így hát nagybátyámat kértem meg, adja kölcsön ruhatárából egy napra a hiányzó darabot. Igaz, ő alacsony és köpcös, én pedig nyurga voltam, de úgy véltük, - egy napra majd csak megjárja valahogy. Bizottság kedvéért azonban madzaggal megtoldottam a nadrágtartót. Elővigyázatosságom azonban csak eddig terjedt, arra már nem gondoltam, hogy a nadrágot fel is kellene próbálnom.

Ez lett a vesztem.

Eljött a vizsga napja. Fölveszem a nadrágot- hát, uramfia! – szárai a cipőmig értek, korca felett azonban széles, fehér sáv villogott. Hátulnézetben pedig…no de ezt már az olvasó képzeletére bízom.

Elképzelhetitek a derültséget, amit megjelenésemmel keltettem. Osztálytársaim minden oldalról alaposan megszemléltek. Még akkor is ott bujkált bennük a kacagás, amikor bevonultunk a vizsgabizottság elé. A vizsgabiztosok is rögtön jó kedvre derültek, ahogy a nadrágomra pillantottak. Szigorú elnökünk azonban csak azt vette észre, hogy a helyzethez nem illő komolytalanságuk valahogy velem van összefüggésben. Nem is állta meg szó nélkül. A komikus helyzet okát – nadrágomat – nem vette észre. Úgy látszik, azt hitte rólam, hogy elbizakodott tréfamester vagyok. Ezért aztán ő maga vett kézbe: minden tárgyból szigorúan kikérdezett, kivéve a matematikát. Köztudomású volt, hogy a matematikához semmit sem konyít.

Igazgatóm barátságos pillantásokkal biztatott – álltam s a sarat, ahogy csak tudtam. Ha egy-egy kérdésre nem tudtam válaszolni (elég gyakran megesett), „Szigorú úr” hevesen és rosszallóan csóválta meg a fejét. Legjobban mégis az háborította fel, hogy nem tudtam pontosan elmondani a görög hajóhad homéroszi leírását. Utóbb kiderült, hogy a többi érettségiző sem tüntette ki magát különösen ezen a téren. Az elnök nem tudta megbocsátani műveltségünk ilyen alapvető fogyatékosságát. Én azonban azt tartom megbocsáthatatlannak, hogy gimnáziumi tanulmányaink során mit sem hallottunk a geológiáról és a csillagászatról.

A tanügyi biztos úr szaktárgya, a történelem mentett meg a biztos bukástól. Alighogy elkezdtem felelni, mintha kicserélték volna. Haragja elpárolgott. Nem is volt az már vizsga, inkább a görög-római gyarmatosítás kérdéseiről folytatott barátságos beszélgetésnek nevezhetném. Eredményhirdető záróbeszédében is megemlítette, hogy milyen öröme tellett történelmi eszmecserékben. Így került néhány elismerő szó meglehetősen középszerű érettségi bizonyítványomba.

Minden jó, ha vége jó.”

 

 

Egyetemi évek Strassburgban

„Az a bozontos hajú, esetlen fiatalember, aki éppen hogy átment az érettségin, egyszerre megtáltosodik, Mintha láthatatlan kötelékek tartották volna eddig fogva, hirtelen nekigyürkőzik, s elindul, mint egy mesebeli királyfi, hogy meghódítsa a világot….Nem sokkal érettségije után Párizsba utazott, ahol ott élő nagybácsija összehozta Charles-Maria Widorral, az elzászi születésű, magyar származású orgonaművésszel, a párizsi zeneakadémia igazgatójával. Ez a nagyszerű ember meghallgatta a günsbachi diák orgonajátékát. Olyan tehetségesnek találta, hogy szokásával ellentétben elvállalta magántanítványának…

Most aztán dönteni kell. Vonzza apja példája, hogy lelkész legyen. Ezért jelentkezik a strassburgi egyetem teológia szakára. De érdekli az irodalom és a filozófia is, így hát a bölcsészkarra is beiratkozik.

És ezzel elkezdődik Schweitzer életének első, de nem utolsó hősi korszaka. Nappalja és sokszor éjszakája is állandó munkában telik. Ezekben az években hihetetlen munkabírásról tesz tanúságot. Nem ismer lehetetlent, napjának szinte minden percét kihasználja. Teológiai és filozófiai tanulmányai mellett mélyrehatóan foglalkozik zeneelmélettel is…

 

Emlékezetes esztendő

„A pünkösdi ünnepeket 1896-ban Schweitzer Günsbachban töltötte. Egy ragyogó reggelen felébredt, kinézett a nyitott ablakon a napsütéses világba, és elgondolkodott. A szülői ház csendje és békéje határtalan boldogsággal töltötte el. Az a gondolat kerítette hatalmába, hogy ezt a szerencsét, amivel az élet eddig megajándékozta, nem tekintheti magától értetődőnek. Ezért valamit adnia kell cserébe….

Nagy elhatározásra jutott: harmincéves koráig a tudománynak és a művészetnek él, attól kezdve életét az emberek közvetlen szolgálatának szenteli.

Akkor még nem tudja, mi lesz az az emberi szolgálta, amelyre életét ezen a különös reggelen feltette. Új életcélját csak később találta meg…

Amikor Schweitzer letette a hittudományi államvizsgát, ösztöndíjat kapott. Lehetősége nyílt arra, hogy Párizsba menjen. Párizsban a Sorbonnone-n bölcsészeti előadásokat hallgatott, közben a Notre-Dame és Saint Sulpice-templom orgonáin játszhatott…

1899 utolsó napján tért vissza Strassburgba, ahol a következő évben a bölcsészet doktorává avatták…

A lelkészi pályán nem termett sok babér számára. Beszédei annyira rövidek voltak, hogy a hívek panaszra mentek lelkészük feletteseihez. Amikor Schweitzert felelősségre vonták, röviden csak ennyit válaszolt:

  • Nem beszélhetek hosszabban, mint amennyi mondanivalóm van.

…1902-ben egyetemi magántanári képesítést szerzett, és ettől az időtől kezdve az egyetemi oktatók sorába lépett. A strassburgi teológiai kar fiatal magántanára előadásokat tartott az Újszövetségről, majd Jézus – kutatás történetét adta elő. Növendékei rajongva tisztelték fiatal tanárukat, széles körű tudása és rendkívüli szerénysége miatt.

 

Elkészül a Bach-monográfia

Schweitzer zeneművészetében Bach mindvégig megtartotta vezető helyét…

„Azért szeretem ezt a zenét, mert olyan végtelenül tiszta, világos és emberi.”

Schweitzer alaposan és szenvedélyesen foglalkozott Bachhal. Életének és műveinek valóságos tudósává vált. Widor volt az, aki biztatta a Bach – monográfia megírására. A könyvet 1902-ben kezdte írni, és a következő két évben minden szabad idejét erre használta fel….Bach életrajzán kívül még egy munkáján dolgozott Schweitzer. Ez a munka az orgonaépítésről szól.

 

 

Az orgonaépítés mestere

Az orgona szerkezete iránti szenvedélyes érdeklődése Schweitzer a családjából hozta. A günsbachi orgona felépítésével ismerkedett meg először, majd folytatta a tanulmányozást mindenütt, ahol csak orgonához jutott. Később a vakációkat arra használta fel, hogy városról városba menjen, és minden hozzáférhető orgonát kipróbáljon. Célja az volt, hogy a régi orgonakészítők titkait felderítse…

„Rengeteg időt és munkát szenteltem az igazi orgonáért vívott harcnak. Számos éjszakán át görnyedtem a különböző orgonatervek fölé, amelyeket átvizsgálás vagy módosítás céljából küldtek el nekem. Sok utazásra szántam rá magam, hogy a helyszínen tanulmányozhassam, restaurálni kell-e a régi orgonát, vagy újjal helyettesíteni. Hányszor bizonyultak hiábavalónak mindezek az utazások és megbeszélések, mert az illetékesek végül mégis a prospektusokban oly nagyszerűnek reklámozott gyári orgona mellett döntöttek.

A régi orgonák megtartásáért vívtam a legélesebb harcokat. Mennyi ékesszólással küzdöttem a szép, öreg orgonák halálos ítélete ellen! Az első öreg orgona, amelyet sikerült megmentenem – és milyen nehezen! – a strassburgi Szent Tamás-templom szép hangszere, Silbermann alkotása.”

Azokat az orgonákat, amelyeket sikerült megóvnia a kicseréléstől, lefényképeztette. Később ezekkel a fényképekkel díszítette günsbachi házának lépcsőházát.

 

Döntő fordulat

„1904 őszén, amikor levelüket hullatták az ősi Strassburg évszázados fái, Schweitzer a postával érkező leveleit bontogatta. Tekintete megakadt egy kis zöld könyvecskén. Találomra belelapozott, majd fokozódó érdeklődéssel olvasni kezdte. A könyvecske a kongói misszióról szólt.

Tudvalevő, hogy a keresztyén egyházak a gyarmatosított területekre, így Afrikába is évszázadok óta küldték a missziós papokat. A misszionáriusok elsősorban hittérítéssel és oktatással foglalkoztak, de megkísérelték a kultúra terjesztését is. Akadt közöttük orvos is, aki gyógyító munkát végzett. A küldetés nem mindig volt veszélytelen, sokan életükkel fizettek merész vállalkozásukért.

Nos, a cikket, amelynek olvasásába Schweitzer belekezdett, az elzászi származású Alfred Boegner írta, arról panaszkodott, hogy a missziós társaságnak szüksége van olyan emberekre, aki Gabonban, Kongó északi területén dolgoznának.

Schweitzer egyre fokozódó érdeklődéssel merült el a cikk olvasásába. Úgy érezte, hogy üzenetet kapott. Talán ez lenne az az emberi szolgálat, amire vágyott?

Igaz, az emberi szolgálatot a günsbachi fogadalom szellemében már több esetben gyakorolta. Megpróbált elhagyott és árva gyerekekkel foglalkozni…

…Eddig még soha nem ötlött fel benne, hogy Afrikába megy. Most azonban határozott. Elhagyja Európát, ahol nem érzi magát elég hasznosnak, és az Egyenlítői Afrikában saját erejéből kórházat alapít az elhagyatottak legelhagyatottabbjai, az álomkórban és más trópusi betegségben szenvedő négerek ezrei számára.

Schweitzer így emlékezett meg nagy elhatározása előzményeiről:

„Misszionáriusok különböző írásaiból és szóbeli közléseiből tudomást szereztem az őserdei bennszülöttek testi gyötrelmeiről. Mennél többet gondolkoztam rajta, annál megfoghatatlanabbnak tűt, hogy mi, európaiak, oly keveset törődünk a távoli földrészeken reánk háruló emberbaráti feladattal. Úgy érzem, a gonosz gazdag emberről és a szegény Lázárról való bibliai példázat rólunk szól. A gazdag ember – mi vagyunk. Az orvostudomány fejlődése rendelkezésünkre bocsátotta a betegségek és a testi fájdalom gyógyításának ismereteit és eszközeit. És mi e gazdagság mérhetetlen előnyeit természetes dolognak tekintjük. A szegény Lázár – a színes bőrű ember. Ugyanúgy, sőt még jobban ismeri a betegséget és fájdalmat, mint mi, de nem tudja leküzdeni. Mi úgy viselkedünk, mint a gonosz ember, akinek az ajtaja előtt ülő szegény emberrel szemben közönye bűn volt, mert nem élte bele magát felebarátja helyzetébe, és nem hallgatott a szívére.

Az a néhány száz orvos, aki az európai államok hivatalos minőségben a gyarmatokra küldenek, a hatalmas munkának csupán jelentéktelen kis részét láthatja el – gondoltam magamban -, annál is inkább, mivel a többségükben a fehér gyarmatosok és a hadsereg szolgálatára állnak. Civilizált társadalmunk –nak kell magára vállalnia ezt a feladatot. El kell jönnie annak a kornak, amikor a társadalom küldetésében és támogatásával jelentős számú önkéntes orvos indul a bennszülöttek segítségére. Csak ekkor kezdjük majd felismerni a kultúrember felelősségét, és megvalósítani feladatát a színes bőrűekkel szemben.”

Igen ám, de hogyan alapíthat kórházat az, aki mit sem ért a gyógyításhoz?

Az ilyen akadály nem törheti meg Schweitzer vasakaratát. Ő, aki harmincéves korában teológiai tanár, a bölcsészet doktora, Európa egyik legismertebb orgonajátékosa, nagyra becsült zenetudós, az orgona szerkezetének mestere, elhatározza, hogy újra beül a padba, a tizennyolc évesek közé, hogy orvosi diplomát szerezzen.”

 

Schweitzer elvégzi az orvosi egyetemet

„Amikor Schweitzer az orvosegyetem dékánjánál felvételre jelentkezett, a dékán nagyot nézett. Legszívesebben elmegyógyászhoz küldte volna különös látogatóját. Végül Schweitzer lelkesedése átragadt őreá is, és beleegyezett, hogy a különös ifjú beiratozzon az egyetemre. Előbb azonban külön engedélyre volt szükség.

1905. október 13-án végre bedobta a postaládába azokat a leveleket, amelyekben értesítette szüleit, feletteseit és barátait, hogy beiratkozik az egyetemre, orvosi oklevelet szerez, majd Afrikába megy, hogy ott a négereket gyógyítsa.

Bejelentésével óriási vihart kavart. Maga a terv megdöbbentő volt, de barátait leginkább az lázította fel, hogy nem beszélte meg velük előzőleg a dolgot.

  • Őrültség! – hajtogatták rokonai és barátai. – Miért megy éppen Afrikába? Nincs talán Európában elég enyhítésre váró nyomor?

A válasz meglepte és elnémította őket:

  • Azért, mert az afrikai munka nehezebb. Aztán megindultak a találgatások. Voltak olyanok, akik egy szerelmi csalódásban látták Schweitzer elhatározásának okát. Mások anyagi természetű okok után kutattak.

Widor csak annyit mondott: Schweitzer olyan tábornok, aki puskát fog, és kimegy az első vonalba.

„Mennyit szenvedtem amiatt, hogy oly sok ember formált magának jogot, hogy erőszakosan kutasson lelkemben. Rendszerint azzal sem értem el semmit, ha erőt véve magamon, betekintést engedtem gondolataimba, amelyekből elhatározásom született.

Valóságos megkönnyebbülést jelentettek azok, akik ahelyett, hogy érzékenységemet sértették volna, egyszerűen gyermeki képzelgések fokán megrekedt fiatalembernek tekintettek, és ennek megfelelően baráti gúnnyal kezeltek.

…Jól tudtam: aki járatlan ösvényre lép, kockázatot vállal, és nem mindig számíthat sikerre.

Az én esetemben úgy éreztem, érdemes a kockázatot vállalni, mert alaposan meghánytam – vetettem magamban a kérdést, és mérlegeltem minden szempontból. Tudtam, hogy eléggé egészséges, erős idegzetű, szívós, meggondolt, igénytelen vagyok, és megvan bennem mindaz, ami elhatározásom megvalósításához szükséges. Ezenfelül – úgy gondoltam – elegendő lelkierővel rendelkezem, hogy elviseljem tervem esetleges kudarcát.”

„Harminchat éves korában letette az orvostudományi államvizsgát, megszerezte a sebészi szakképesítést, és trópusi betegségekkel foglalkozó előadásokat is látogatott.

1912-ben megházasodott, egy strassburgi  tudós leányát, HelenaBresslaut vette feleségül, aki az ő kedvéért ápolónői képesítést szerzett.

Schweitzer feleségében értékes segítőtársat kapott. Helena sokat dolgozott, gondozta férje írásait, és közreműködött a korrektúrák készítésében is. Minden erejével támogatta férjét au Afrikába készülődés sokrétű munkájában.

Mindenekelőtt pénz kellett szerezni, A Bach – monográfia jövedelmét erre a célra fordították. Ez volt az alaptőke. A legfontosabb műszerekre, gyógyszerekre szükséges pénzt barátaitól, a strassburgi egyetem kollégiumától és a günsbachi elöljáróságtól kapott összegekből kerekedett ki. Egy strassburgi orvos özvegye elvállalta, hogy itt, Európában mindent elintéz, ami a bátor vállalkozás sikeréhez szükséges.

Végre felajánlotta a Missziós Társaságnak, hogy egyedül, a saját erejéből, állami és egyházi támogatás nélkül kórházat létesít Gabonban, az Ogooué folyó mentén…… (teológiai problémák)…

…Más akadályok is felmerültek még. Szükség volt a gyarmatügyi minisztérium engedélyéhez is ahhoz, hogy Gabonban, a francia gyarmaton orvosi gyakorlatot folytathasson. A készülődés izgalmai között nagy örömére szolgált, hogy a párizsi Bach társaság, amelynek állandó szólistája volt, megajándékozta egy orgonapedállal ellátott „trópusi” zongorával. Ez a zongora úgy készült, hogy ellenálljon a nedves, párával telített trópusi éghajlatnak.

 

A nagy utazás

„1913 nagypéntekjén indult el Günsbachból Albert Schweitzer és felesége, hogy elhagyva gyermekévei színhelyét, rokonait és barátait, Afrikába utazzon. …

…Közeledik Strassburg, kőcsipkére dermedt, hatalmas székesegyházával, melynek félhomályában annyiszor játszotta Bachot az orgonán. A székesegyház is elmaradt mögöttük Párizs következik, majd irány Bordeaux. „Kéklő égbolt, enyhe szellő, a vízparton rekettyebokrok, legelésző tehenek.” Ez már az utolsó kép Európából….A háború előrevetíti árnyékát. Franciaországban már kezdték kivonni az aranyat a forgalomból. A reális érzékű Schweitzer utolsó pillanatban minden papírpénzét aranyra váltotta be…

A Gironde folyó vizén már ott ring a hajó, amely Kongóba viszi az utasokat.

Különös egy ilyen Afrikába induló hajó. Az efféle óceánjáró lapos építésű, hogy alacsony vízállásnál is hajózhasson a Kongón. És az utasok! Állami hivatalnokok, gyarmati katonák, tisztek, férjükhöz utazó asszonyok és néhány kereskedő nyomakodik fel a keskeny deszkapallón a hajó belseje felé. Mindegyikük azért kel útra, hogy elfoglalja kijelölt helyét a gyarmatbirodalom valamelyik pontján. Ők a hatalom Afrikában… Csak azok égnek a várakozás izgalmában, akik először indulnak az idegen és ismeretlen kontinensre. A partról a kísérők kiáltoznak utolsó üzeneteiket az utasok felé. Folyik a rakodás, a rakodómunkások hatalmas csomagokat cipelnek a hátukon…

Aztán felszedi horgonyát az Europe, és lefelé siklik a folyón, hogy elérje a kontinensek országútját, a tengert.

A tenger üzenete hamarosan megérkezik, nagy hullámok nyaldossák a hajót. Amikor a félelmetes hírű Vicayai-öbölbe érnek,vihar kapja el a hajót, és három nap, három éjjel táncoltatja hat-nyolc méteres hullámain a haragvó tengert. Schweitzert mindez nem zavarja különösképpen. Az írószobában minden reggel két óra hosszat beszélget egy katonaorvossal. Ismerkedik a trópusi betegségek különböző fajtáival, a gyógyítás lehetőségeivel, és jegyzeteket készít. A katonaorvos, aki már tizenkét évet töltött megszakítás nélkül a trópusokon, sűrű „aha, oho” kiáltásokkal veszi tudomásul, hogy ez a különös elzászi kórházat akar építeni, munkáját nem fizeti senki, nem akar keresni, csak megélni. Azon is csodálkozik, hogy azért megy Lambarénéba, mert ott az álomkór és a más trópusi betegségek miatt szükség van orvosra.

Schweitzer derűsen fogadja a katonaorvos értetlenségét, de keményen érvel: valakinek el kell mennie oda, hogy segítséget nyújtson azoknak, akiknek annyi szenvedést okoztunk. „És ha mindent elkövetünk, ami erőnkből telik, még akkor sem vezekeltük le bűneink ezredrészét sem.”

  • Tudja-e kérdezi a katonaorvos -, hogy Lambaréné a határ a régi törzsek és az emberevő „fanok” között?...

…Ennyi elszántság láttán elmaradoznak a csodálkozás apró felkiáltásai, a katonaorvos is Schweitzer kemény egyéniségének hatása alá kerül. Már csak azon fáradozik, hogy tapasztalatait átadja ennek a különös embernek.

A hajó dohog tovább, közeledik a felejthetetlen szépségű Tenerife, a Kanári-szigetek legcsodálatosabb fekvésű szigete felé… Most már meg sem állnak Dakarig, az első afrikai kikötőig. Másnap Schweitzer fedetlen fővel sütkérezik a fedélzeten, egy öreg matróz előadást tart neki, hogy itt a fehér ember leggonoszabb ellensége a nap. Óvakodjon hát, mert mire elérik az Egyenlítőt, könnyen napszúrást kaphat. Schweitzer orvos nem vitatkozik, feleségével együtt fehér ruhába öltözik, és trópusi sisakot tesz a fejére. Kicsit furcsának találják ezt a viseletet, esetlenül mozognak szokatlan öltözékükben. Két nap is beletelik, amíg megszokják, és nem mosolyognak többé egymáson. Hiába, a közeledő új világ törvényeinek alá kell vetniük magukat. Először, de nem utoljára.

Vége feltűnik Dakar, Szenegál gyarmat hatalmas kikötője…Albert Schweitzer és felesége afrikai földre lép. A meghatódottságtól szólni sem tudnak. Ez hát az új haza!...

… A hajó pedig úszik tovább az afrikai vizeken. Cornakry után sorjában feltűnik a Bors-part, az Elefántcsont-part, az Arany-part, a Rabszolga,part. …Április 11-én Libreville-be ér a hajó, ahol a vámhivatal működik. Schweitzer féltve őrzött hetven ládája simán keresztülmegy a vámon. Az Europe továbbhalad, ők pedig átszállnak az Alembé nevű folyamnaszádra, amely nemsokára dohogva szeli át az Ogooué folyam alsó szakaszának hullámait. Az egy-két kilométernél is szélesebb, zátonyokkal tarkított, több ágra szakadó hatalmas folyam mindkét partján sűrű, áthatolhatatlan őserdő terül el. Pálmacserjék, pálmafák, óriási levelű lombos fák, magányos fatörzsek állnak sűrűn egymás mellett.

Mintegy ötórás utazás után végre előtűnnek Lambaréné szelíd lankái. A part tele felnőttekkel és iskolás gyerekekkel. Nagy esemény itt az őserdőben a hajó érkezése. Még messze a hajó, de már magasba emelkednek a fekete karok, hogy üdvözöljék az érkező utasokat.

Schweitzerék megérkeztek.”

 

Ez Kongó

…”Az Ogooué vidéke, amikor Schweitzer megérkezik, hogy kórházat építsen, Gabon francia gyarmathoz tartozik. Területét őserdők borítják, útja kevés, és egyetlen kilométernyi vasútvonala sincs. Az Ogooué, amely a hatalmas Kongó folyammal párhuzamosan folyik, kb. ezerkétszáz kilométer hosszú. Maga Lambaréné az Egyenlítőtől kissé délebbre fekszik, így ebben az országban örökös a nyár. Gyakori azonban a napokig tartó esőzés. Ilyenkor a napi átlagos hőmérséklet 28-33. Az éjszakák majdnem olyan melegek, mint a nappalok. A magas hőmérséklet kellemetlenségét fokozza a levegő nagy páratartalma. A fehér ember szervezete nem tudja leadni termelt hőjét, ezért viseli nehezen a vidék éghajlatát. Egy év elteltével fáradt és vérszegény, két-három és múlva már csak nehezen tud dolgozni. Ezért arra kényszerül, hogy gyakran visszatérjen Európába, néhány hónapi üdülésre….A bennszülöttek számát nehezen lehetett volna megállapítani. Nyolc, egykor hatalmas törzsnek már csak maradványai éltek itt. A rabszolgakereskedelem és a pálinka három évtized alatt iszonyú pusztítást végzett közöttük.

Gabonban egyébként alig negyven évvel előbb, 1870-ben is virágzott a rabszolgakereskedelem, és a rabszolgaság intézménye. …A bennszülöttek mindig, amíg a gyarmatosítók meg nem jelentek, a veszélytelen pálmaborral éltek. Aztán a fehér emberrel együtt megjelent a pálinka, és a falvakban mindenki, öreg és fiatal rákapott az élvezetére. A pálinka behozatalának eltiltását akadályozta, hogy a vám, amelyet évenként a pálinka után befolyt, a gyarmat legjobb bevételi forrása volt…

 

Lambarénéban

„A partraszállás nem ment olyan simán, mint gondolták. A gőzös kapitánya nem merte megközelíteni a partot, mert attól félt, hogy hajója az alacsony vízállás miatt zátonyra fut. Így a missziós ház közelében csónakokra rakták a ládákat, és úgy eveztek velük a partra. A legnagyobb gondot a zongora okozta. Végül is kerítettek egy hatalmas fatörzsből ácsolt kenut, amely szerencsésen partra tette a féltve óvott hangszert. Innen még egy kis dombra kellett feljuttatni a ládákat. Az iskolás gyermekeknek jó mulattság volt ez a feladat…Nagy lárma, kiáltozás közepette, három nap alatt helyére került minden. Schweitzerék házát is iskolások díszítették fel pálmalevelekkel és virágokkal a fehér orvos és felesége tiszteletére, akik meghatottan lépték át új otthonuk küszöbét.

A ház erős cölöpökre épült. Egy szoba volt benne, a szoba körül veranda, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a titokzatos őserdőre, a széles folyamra és a folyamon túl a végtelen dombokra…

Megérkezésük híre azonban pillanatok alatt elterjedt, és már másnap megindult az áradat Lambaréné felé. Gyalogosan, kenukon jöttek a betegek. Az őserdőből csakhamar valóságos karavánok bukkantak elő, az első betegek, akik segítséget vártak a doktortól.

Azok, akik nem akarták, hogy Schweitzer Afrikába menjen, azt bizonygatták, hogy a természet ölén élő bennszülöttek nem betegek, különben is jobban tűrik a fájdalmakat, mint az európaiak. Schweitzer akkor nem vitatkozott, bár még nem ismerte az afrikai viszonyokat. Most aztán az első napokban megbizonyosodhatott az állítás ellenkezőjéről. Tapasztalhatta, hogy négerek között sok az elhanyagolt, soha nem kezelt betegség.

Kezdetben még nem volt helyiség, ahol a betegeket vizsgálja és kezelje. Saját házába a fertőzés veszélye miatt nem vihette be őket, így hát a szabadban, a ház közelében rendelt. Ha jött a vihar, sebtében visszahurcolkodtak a verandára. Mondani sem kell, hogy a tűző napon nagyon fárasztó volt a rendelés. nehézséget okozott az is, hogy betegekkel nem tudott beszélni. Alkalmi tolmács segítette ki.

Mivel a szükség nagy úr, a doktor elhatározta, hogy elődje baromfiolját rendezi be rendelőnek. A piszkos falakat bemeszelték, majd polcokat szereltek fel. Megjavították a beázott háztetőt. Végül egy deszkaágyat is beállítottak, vizsgálatkor arra  fektette a beteget. A szűk kamrában fülledt meleg volt, de legalább a nap és az eső ellen védelmet nyújtott.

A kezelőhelyiség elé téglából primitív tűzhelyet építettek. Öreg üstben forrt a víz, ebben fertőtlenítették a kisebb-nagyobb műtétekhez szükséges műszereket.

A Schweitzer házaspár ezekben az első napokban nagyon keményen dolgozott. A doktor vizsgált, kötözött, gyógyszert osztott és operált. Felesége segédkezett az operációknál, kifőzte a műszereket, sterilizálta a kötszereket és a műtéti fehérneműt. A hulladék eltakarítása is az ő feladata volt.

Az első betegek bőrfekélyekkel, álomkórral, leprával, szívbetegségekkel, csontgenyesedésekkel és rühvel keresték fel a doktort.

A rendelés kilenc órakor kezdődött, és megállás nélkül folyt fél évig. Akkor a tolmács fennhangon kihirdette:

-A doktor enni akar!

Erre a betegek minden zokszó nélkül szétszéledtek, hogy a közeli hatalmas fák árnyékában elfogyasszák banánjukat. Két órakor folytatódott a rendelés, és tartott hat óráig. Amikor besötétedett, abba kellett hagynia a munkát, a mesterséges fény odavonzott a moszkitókat.

Szerencsére hamarosan megoldódott a tolmács kérdése is. Már az első betegek között feltűnt egy igen értelmes bennszülött, aki meglehetősen jól beszélt franciául és angolul , és különböző afrikai  nyelvjárásokat is ismert. Írni-olvasni nem tudott, de sohasem tévesztette el, ha a patikából valamilyen gyógyszert kellett elhoznia. Ez volt Joseph, aki a lambarénéi doktor első asszisztensének nevezte magát, és nagyon büszke volt rangjára. Ő kérdezte ki a betegeket és fájdalmaik és betegségük felől. Eredeti foglalkozása szakács volt, nem csoda hát, ha így számolt be a panaszokról:”Ennek az embernek a jobb hátsó sonkája fáj, ennek az asszonynak pedig fájdalmai vannak a felső bal filet-jében.”

Joseph nagyon használható embernek bizonyult. Ő tisztította meg a véres műszereket, ő szedte össze az elszórt gennyes kötszereket. Erre a munkára egyik néger sem vállalkozott, mert vallási okból nem nyúlhattak semmihez, ami véres. Hetven frank fizetést kapott egy hónapra.

Joseph sokat mesélt a doktornak a bennszülöttek szokásairól. Így a doktor sok mindent megtudott betegeiről, többek között azt is, hogyan szenvednek álmatlanságban. Ilyenkor az egész éjszakát dohányzással töltik kunyhóikban.

 

Amikor az első barakkot berendezték, Joseph ápolta a súlyos betegeket, törődött a gyógyszerekkel, ágyneművel, rendben tartotta a műszereket, később ő készítette elő a műtéteket. Nemsokára már ő altatott, és részt vett az aszisztensi munkában. A doktor méltán volt elégedett vele.

„Amikt keres – írja róla a doktor -, annak több mint a felét ruhára, cipőre, nyakkendőre és cukorkára költi. Sokkal úriasabban öltözködik, mint én.”…

… A doktor már az első napokban hozzá akart fogni a kórház építéséhez, de csak nehezen kapott munkásokat. Akkortájt a fakereskedők jó bért fizettek azoknak a férfiaknak, akik a folyó menti fakitermelésnél dolgoztak. Szó sem volt arról, hogy a feketék nem szerettek volna dolgozni, csupán a jobb keresetet tartották szem előtt.

1913 őszén elkészült a kis barakk, amely egy 2x4 méteres lett. Amint a hálóterem elkészült, a doktor hegyes bottal kijelölte a hálóhelyeket. A betegek hozzátartozói fejszéket kaptak, hogy elkészítsék betegük számára az ágyat. Most már csak arra kellett ügyelni, hogy a beteg kerüljön az ágyba, és nem a hozzátartozója.

 

A betegek

„Schweitzernek  mindig sok betege volt. Gabonban működött ugyan jól felszerelt kórház, de főleg a fehér emberek számára. Előfordult, hogy a fővárosi kórház félig-meddig üres volt, míg a lambarénéi kórházat állandóan zsúfolásig megtöltötték a betegek.

Schweitzer már a kezdet kezdetén tudta, hogy egy egész sor olyan betegség van, amit Európában nem is ismertek, Afrikában viszont sok ezer ember szenved tőle, s orvosi segítség híján egyre többen kapják meg. Ilyen félelmetes betegség az álomkór, a trópusi malária, a lepra, a trópusi vérhas, az elefántiázis. Bőven akadtak szívbántalmakban, bőrfekélyekben, elhanyagolt rühben szenvedő betegek…

„Betegeim logikusan úgy gondolkodnak, hogy annak, aki a betegségeket gyógyítja, hatalmában áll az is, hogy azokat akár távolból is előidézze – írja doktor. – Különös gondolat számomra, hogy ilyen jó, egyszersmind veszélyes lénynek tartanak.”

A betegek nem hitték, hogy betegségüknek természetes okai vannak. Gonosz szellemek, emberi varázslat vagy a „féreg” művének tartották a bajt. Számukra egy „féreg” művének tartották a bajt. Számukra egy „féreg” volt a fájdalom megtestesítője. Ha az orvos felszólította őket, hogy mondják el, mi a bajuk a „féreg” történetét mondták el. Hogyan került először a lábukba, onnan a fejükbe, aztán a szívükbe, onnan a tüdejükbe, és mint állapodott meg végül is a hasukban. Minden orvosságnak a „féreg” ellen kellett hatnia. Ha ópiumtinktúrával megszüntette az orvos a beteg hascsikarását, másnap a beteg örömtől sugárzó arccal jelentette, hogy a „féreg” már eltávozott a hasából, de most a fejében ül.

Sok gondot okozott a tabu is. Ez a szó bizonyos dolgok, illetve cselekedetek babonás vallási tilalmát jelenti. Egy bennszülött tabuja például azt volt, hogy nem szabad banánt ennie. Egyszer tudtán kívül mégis banánt fogyasztott. Amikor rájött erre, heves hasgörcsöket kapott, és rövidesen meg is halt.

A másiknak azt volt a tabuja, hogy meg kell halnia, ha vérét folyni látja. Egy alkalommal kenujukat megtámadta egy víziló, és a néger egészen könnyen megsérült. Hiába kapott vérátömlesztést, 48 órán belül meghalt, nem lehetett segíteni rajta.

De akadt itt egyéb furcsaság is. Egy öreg néger nő nem mert bemenni a kórházba, hogy ott töltse az éjszakát, hanem esténként bevette magát az őserdőbe. Reggel azonban ismét megjelent a kórházban. Kosarában hozta táplálékát, amelyet az erdőben gyűjtögetett magának. Semmilyen ételt nem fogadott el, mert attól tartott, hogy megmérgezik.

A doktornak és későbbi munkatársainak is mindvégig küzdeniük kellett a tabuk, átkok és varázslatok ellen.

A „megfogant” átok vagy a tabu megsértésének végzetes következményei esetén igen nehéz volt megértetni a hozzátartozókkal, hogy természetes jelenségek okozták a beteg halálát.

A banánt fogyasztó beteg bizonyára allergiás volt, a sérült néger pedig vérzékenységben szenvedett. Az ősi hit erősebben hatott a tudományos magyarázatoknál.

A fehér emberek alig mertek sétát tenni az őserdőben, és sohasem hagyták el kétszáz méteren túl a település vagy a kórház környékét, a bennszülöttek azonban néha több száz kilométert vándoroltak őserdei ösvényeken, úttalan utakon, hogy eljussanak a fehér doktorhoz. Töprengés nélkül nekivágtak a hosszú útnak, hogy egy napon megérkezzenek a reménység szigetére, Lambarénéba. Mások egyetlen fából kifaragott kenujukon eveztek napokon át az árral vagy az ár ellenében, hogy betegüket a kórházban biztonságba helyezzék. Érthető hát, hogy a hozzátartozók is ott maradtak a beteggel, főztek, mostak rá, gondozták, és közben részt vettek a kórház építésében vagy a kórház körüli munkában. Nemegyszer kis vagyonkájukat, háziállataikat is magukkal hozták.

A beteg nem főtt ételt kapott, hanem nyersanyagot, amelyet saját ízlése és szokása szerint készített el. Súlyos beteg számára a rokon vagy hozzátartozója főzött, aki hosszú úton elkísérte.

Schweitzer úgy rendelkezett, hogy amíg a beteg a kórházban van, a kezelési költséget a rokonság banán, gyümölcs, füstölt hal  formájában fizesse meg. De jó fizetési eszköz volt a munka is.

Távozáskor minden beteg egy zsinóron függő kerek kartonlapot kapott, amin egy szám volt feltüntetve. A szám jelezte a betegnaplóban a beteg nevét, betegségét és a gyógyszer, amit kapott. Ez az eljárás megkönnyítette a visszatérő betegek állátását. Csak le kellett akasztania a nyakába hordott lapocskát, és máris kikeresték a rá vonatkozó adatokat.

A naplóból kiderült az is, hogy hány üveget vagy dobozt vitt magával a beteg, ezeket ugyanis vissza kellett szolgáltatnia. Így a kiadott üvegek és dobozok egy részét a kórház visszakapta, és újra felhasználhatta. Mert az üvegecskéknek és a bádogdobozoknak óriási értékük volt a trópuson. Volt idő, amikor a doktor a barátaitól és jóakaróitól üres üvegecskéket és kis dobozokat kért.

A számmal ellátott kartonlapot a legtöbb beteg a nyakában viselte azzal a lyukas pléhkoronggal együtt, amely  azt jelezte, hogy tulajdonosa a folyó esztendőre már megfizette  a kormánynak az ötfrankos fejadót. Akadtak olyan négerek is, akik a kartonlapot talizmánnak tartották, amely megvédi őket az újabb betegségtől.

Már az első naptól kezdve gyakran kellett műtétet végezni. A műtétekre általában a délutáni órákban került sor. Az Ogooué mellett lakó négerek – a fehérekkel ellentétben – szívesen vetették alá magukat a műtétnek. Ha rajtuk múlik, a doktor reggeltől estig operálhatott volna. Különösen a sérves betegek versengtek, melyikük fekszik elsőnek a kés alá.

A sikeres műtétek megerősítették a bennszülöttek bizalmát. A legnagyobb hatást azonban az altatás tette a betegekre…

  • Halott voltam – mondták a műtét után, és hittek abban, hogy a doktor támasztotta fel őket.

Egy műtét után a doktor felébresztette a beteget. Amint az operált megához tért, körülnézett, és kiáltozni kezdett:

  • Nincs már fájdalmam! Nincs már fájdalmam.

Megragadta a doktor kezét, és nem akarta elengedni.

  • Ha az európaiak csak egyszer láthatták volna ezt a jelenetet! – mondta egyszer a doktor.

 

Schweitzer szüntelenül tervezett. A kórház többi épületét a folyó közelében akarta felépíteni, hogy a bennszülöttek szemmel tarthassák a parthoz kikötött kenuikat. Gyakran kellett számolniuk a magas vízállással, ezért az épületeket cölöpökre akarta építeni. Olyan kórházat tervezett, mint egy bennszülött falu, hogy a betegek otthon érezzék magukat.

Egyenlőre mindez csak álom  maradt. Közbeszólt a történelem.

 

 

Viharfelhők Európa felett

1914 nyarán Európában kitört az első világháború. Szerencsére az utolsó hajó, amely Európából befutott, még hozott néhány láda kötszert és gyógyszert…A négerek csodálkozva kérdezték, miért nem jönnek össze az ottani törzsek vezetői, miért nem beszélik meg békésen a dolgaikat, ahogyan ők csinálják…Elkövetkezett 1914 karácsonya. Schweitzerék is ünnepeltek. A doktor kis pálmafára helyezte a gyertyákat. Mikor a karácsonyfát helyettesítő kis pálmán félig égtek a gyertyák, a doktor sorra kioltotta őket.

  • Mit csinálsz? – kérdezte a felesége.
  • Több gyertyánk nincs, ezeknek még jövőre is el kell tartaniuk.
  • Jövőre? – kérdezte az asszony hitetlenkedve, aztán vállat vont.

A doktornak lett igaza. 1915 karácsonyán megint ezeket a gyertyákat vették elő, és most hagyták, hogy csonkig égjenek. Közben Joseph elhagyta Lambarénét, mert nem nyugodott bele, hogy az eddigi 70 frank helyett – a háborús idők miatt – most 35 frankkal kelljen beérnie. Schweitzer ezekben a kezdeti időkben nem  jutott hozzá, hogy a zongorája elé üljön. Sokáig nem is mert hozzányúlni, mert attól félt, hogy kéz- és lábtechnikája „berozsdásodott”, megromlott. Azzal vigasztalta magát, hogy gyógyító munkája érdekében le kell mondania művészi ambícióiról.

Egyik este azonban mégiscsak rászánta magát, és eljátszotta Bach egyik fúgáját. A kísérlet sokkal jobban sikerült, mint várta. Most már elhatározta, hogy szabad idejét felhasználja játéka tökéletesítésére… Esténként ráért, nem sürgette senki, kényelmesen, nyugodtan haladhatott előre. (Mivel a háború kitörése után nem gyógyíthatott.) „Az őserdei együttlét számos óráját töltöttem Bach társaságában, s ez idő alatt mélyebben tudtam behatolni a művei szellemébe. Így nem amatőrré süllyedt művészként kerültem vissza Európába, hanem mint művész többet értem, mint elutazásom előtt.” Ez a lépés nagy jelentőségű volt, mert a későbbi években Schweitzermek többször volt alkalma rá, hogy hangversenyt adjon Európában, s ezeknek a hangversenyeknek bevételé kórháza céljaira használja fel.

Az élet hódolatteljes tisztelete

„Egy bűvös szót szeretnénk megtalálni, amellyel boldoggá tehetném a világot. Varázslatot akarok? Talán igen. A szó s annak értelme kell hogy átszáguldjon a világon, és megmozgassa és felfokozza a jót, ami minden emberben, még a bűnösben is megvan. Ha rájöttem, megírom Neked.”

1915 szeptemberében útra kelt egy gőzösön kétszáz kilométer távolságra, a víz sodrása ellenében. Beteghez ment. Utazásának harmadik napján megtalálta a bűvös szót, amelyen már oly régen töprengett. „Az élet hódolatteljes tisztelete!” E szavak varázsában írta meg a fenti címen híressé vált könyvét, amelyből idézünk:

„Minden etika nagy hibája az, hogy csak az egyik embernek a másikhoz való viszonyával foglalkozik Valójában arról van szó, hogyan viszonyul a világhoz és minden hatókörébe kerülő élethez. Csak akkor viselkedik etikusan, ha a növények, állatok és emberek élete egyaránt szent előtte, és szükség esetén bármelyik segítségére siet.”

„Minden kegyelemnek tartottam, amit életek megmentésével tölthettem, és amellett még az eljövendő békekorszakért dolgozhattam akkor, amikor mások kényszerűségből gyilkolják egymást…”

„Az ember életének tisztelete lehetőséget ad arra, hogy megbízható, becsületes emberek lehessünk, visszautasítva minden alakoskodást, amelyek bizonyos körülmények között kísértésbe sodorhatnának. Ennek az elvnek betartásával elérhetjük, hogy mélyebben és nemesebben gondolkodjunk, jobbak legyünk.”

Schweitzert  internálják

…A Clemenceau – kormány megszigorította a Franciaországgal hadban álló országok állampolgárainak ellenőrzését. Ez azt jelentette, hogy ellenséges nemzetek tagjait Franciaországban és a francia fennhatóság alatt álló gyarmatokon őrizetbe vették.

Schweitzer francia területen élő német állampolgár volt. Ezért már 1914 augusztusában megtiltották, hogy kórházában dolgozhasson… Ezekben a hónapokban sok-sok szabadidőhöz jutott. Most már órákon át gyakorolt trópusi zongoráján, és filozófiai munkával is foglalkozott….1917-ben Schweitzert és feleségét Európába internálták. Amikor a doktor 1913-ban először hagyta el Európát, egy pillanatig sem gondolt arra, hogy mint fogoly tér majd vissza….A Schweitzer házaspárra a hajón egy francia altiszt felügyelt, akinek többek között az volt a feladata, hogy foglyokat meghatározott időben felkísérje a fedélzetre. Az altiszt figyelmesen bánt velük. Már kirajzolódtak Európa partjai, amikor megkérdezte tőlük:

  •  Nem tűnt fel Önöknek, hogy útközben a lehetőségekhez képest figyelmes voltam önökhöz?
  • De igen – válaszolta Schweitzer-, és nagyon hálásak vagyunk érte.
  • No, nem azért tettem, hogy hálájukat kiérdemeljem. Ismerik önök G urat?
  • Nem emlékszünk rá – volt a válasz.
  • Nos, ez a G úr pár hónapja ezen a hajón utazott. Az ön kórházában feküdt hónapokon át. Ő mondta nekem, hogy lambarénei doktor  rövidesen Európába utazik az internáló táborba. Ha az én hajómra kerül, legyek a segítségére.

Egy napon, amikor Schweitzer fázósan ácsorgott az udvaron, odament hozzá egy fogolytársa, és megszólította:

  • Doktor úr! Ön Lambarénéban meggyógyította a feleségemet, és ezért nagyon hálás vagyok. Lehetek valamiben a segítségére?
  • Köszönöm. Nagyon kedves. Szükségem lenne egy asztalra, hogy írhassak és orgonálhassak.
  • Hogy orgonálhasson? – csodálkozott a fogolytárs.
  • Megértem csodálkozását. De ha nincs orgona, felrajzolom egy asztalra billentyűket, és azokon gyakorolok.

A kérdező elment. hamarosan összetákolt egy asztalt…Egy napon a cigányvajda kereste meg:

  • Ön Albert Schweitzer, aki Romain Roland könyvében szerepel (Mint híres zenész.)
  • Én vagyok.
  • Arra kérem, érezzék magukat közülünk valónak. Ez azt jelenti, hogy amikor mi a csűrben muzsikálunk, önök jelen lehetnek, és meghallgathatják játékunkat. Születésnapjukon pedig jussuk van egy szerenádra. És csakugyan, Schweitzer felesége születésenapjának reggelén felcsendült a szerenád az ablakuk alatt.

…Hosszas hányódás után Svájcon keresztül indult Schweitzer Strassburgba,… engedélyt kapott arra, hogy édesapját Günsbachban meglátogassa (édesanyja 1916-ban meghalt)…

1919. január 14-én, a születésnapján jött a világra kislányuk, Rhena…meghívták Finnországba és Svédországba. Ott tartózkodása alatt visszanyerte régi erejét és egészségét. Hangversenyeket adott, és előadásokat tartott, hogy összegyűlt bevételből visszatérhessen lambarénéba, és folytathassa kórház építését. Öt hosszú, várakozásteli esztendő telt el, előadásokkal és hangversenyekkel. Dánia, Anglia, Spanyolország voltak utazásainak főbb állomásai. Az egész világ megmozdult Schweitzer nemes ügyének támogatására. A svéd orvosok gyűjtést rendeztek, több orvos és ápolónő jelentkezett, részt akarnak venni afrikai gyógyító munkájában, segíteni akarnak emberfeletti küzdelmében.

 

Újra Lambarénában

1923  őszén másodmagával indult el Afrikába. felesége nem mehetett vele, mert gyengélkedett, aztán a kis Rhenát sem hagyhatta magára. Egy oxfordi diák szegődött mellé, aki azután Lambarénéban….A doktor megrendülve járta be egykori működésének színhelyét. A kórházat romba dőlve találta, a tetőkön becsorgott az eső. Az őserdő visszavette azokat a területeket, amelyeket a kórház céljaira elhódítottak tőle. Újra neki kellett látni az erdőirtásnak. Nehéz időket élt át a doktor azokban az időkben, de nem esett kétségbe egy pillanatra sem. Törhetetlen akaratereje nem ismert határt. Reggeltől délig a betegeknek rendelt, délután pedig mint építész, kőműves és ács tevékenykedett. A munkások mellett a betegek hozzátartozói, sőt a járó betegek is dolgoztak.  „Itt végzett munkámat a háború szétzüllesztette, mert pártfogóimat egymás ellenségév tette. Mégis bátor maradok! A szenvedés, amelyet magam körül látok, erőt ad, és nem lankad az emberiségbe vetett bizalmam sem.” Az őserdőben pedig elterjedt az örömteli hír, hogy a Nagy fehér Doktor újra Lambarénéban van, és várja betegeket….1925 őszén két súlyos csapás érte a doktort. Éhínság tört ki az országban, és egyre több áldozatot követelt egy leküzdhetetlennek látszó vérhasjárvány.

Az éhínség oka az volt, hogy a fakitermelésnél foglalkoztatott négerek elhanyagolták földjeiket, s megműveletlen föld pedig nem ad termést. A két motorcsónak, amelyet a doktor ajándékba kapott, nap mint nap úton volt, hogy valahonnan élelmet szerezzen a kórház betegei számára… A legkritikusabb időben megérkezett Lambarénéba két orvos: az elzászi dr. Viktor Hessmann, és a berni dr. Mark Lauterburg, továbbá két nagyszerű ápolónő: Mathilde Kottmann és Emma Haussknecht, A két orvos azonnal munkához látott, a két lelkes nővér pedig átvette a fertőtlenítés feladatait… Jókor jött a segítség. Az új területen végre megindult az építkezés. … A doktornak most is, mint régebben, reggeltől estig strázsálnia kellett az építkezést, mert csak az ő szavára vállalták a munkások a megerőltető munkát. Amint eltávozott az építkezés színhelyéről, abban a pillanatban megállt a munka. A négerek rágyújtottak, leheveredetek a földre, és békésen pihengettek. … 1927. január végén az építkezés nagy része befejeződött, és a betegeket átszállíthatták az új kórházba. Boldogan vették birtokukba az új barakkokat. Végre emberhez méltó helyre kerülhettek az elmebetegek is. A  vérhasban szenvedőket végre el tudták különíteni.

A doktor pedig leírhatta ezeket a sorokat: „Mióta Afrikában vagyok, először éreztem, hogy betegeimet emberi körülmények között helyezhettem el. Hálás szívvel gondolok a kórház barátaira. bízva a segítségükben gyarapítani mertem a kórházat, és a bambusztetőket hullámlemezekkel helyettesítettem.” (Volt idő, amikor 3 orvos, 15 európai nővér és 70 fizetett néger segéderő dolgozott Lambarénéban. Az európaiak nem kaptak fizetést, csak a bennszülöttek. Az orvosok és az ápolónők szükségleteiről a kórház gondoskodott.)

 

Egy nap a kórházban

Amikor reggel az egyik ápoló kolomppal a kezében végigmegy a kórház területén, hogy a betegeket rendelésre hívja, többeknek akad kifogásuk:

  • A doktor várjon, még nem főztem meg a rizsemet.
  • éppen az erdőbe megyek, hogy fát hozzak a feleségemnek. ha visszatérek, azonnal megyek.
  • Először ennem kell.
  • Meg kell beszélnünk valamit. Aztán megyünk.

Ha nehezen is, de összeverődnek a betegek, és megkezdődik a rendelés. Egyik helyen a kötéseket cserélik ki, másikon kiosztják az aznapi gyógyszeradagot. A doktor és a munkatársai pedig vizsgálják a betegeket, és operálnak, ha arra szükség van…. A doktor egyik alkalommal hatalmas daganatot távolított el a beteg testéből. A sikeres műtét boldogan állt a betgegágyánál. Alaposan meglepődött azonban, amikor a beteg megszólalt:

  • Szép, szép, hogy örülsz. De mit adsz nekem azért az örömért, amit én szereztem neked?

A napi fárasztó munka után a gyógyító közösség tagjai az ebédlőben gyülekeztek. Egyetlen hosszú asztalt ültek körül. A doktor mindig együtt étkezett munkatársaival. A petróleumlámpa fényénél nagy tálak kerültek az asztalra. Rajta krokodiluspecsenye vagy bivalyhús és vegyes, számunkra ismeretlen főzelékfélék. Utána a vidék egzotikus gyümölcsei: banán, papaja, avocado stb.

A vacsora után leszedték az asztalt. A doktor a zongorához ült, és játszani kezdett. Aztán visszaült munkatársai közé, és ha éppen nem volt náluk vendég előadó, Schweitzer beszélt, Egyszer az élet áhítatos tiszteletéről,, másszor az emberiség jövőjét fenyegető háború veszélyeiről. Minden, amit mondott, termékeny talajra hullt, mert szavai világosak, gondolatai tiszták és meggyőzőek voltak.

Amikor a doktor eltávozott, a társaság még együtt maradt. lemezhangverseny következett, vagy valamelyik vendég szórakoztatta hangszerével a társaságot. A doktort azonban még nem a nyugalom várta, hanem a munka. A kórház ügyeit intézte, számvetéseket készített, levelekre válaszolt, és jegyzetelt készülő műveihez. Éjfél előtt ritkán került az ágyba. Krónikus kialvatlanságban szenvedett.

Fehérek és feketék

Egyszer megkérdezték, mi az, ami Európában más, mint náluk. A doktor három dolgot említett, és a kérdezők nem győztek csodálkozni. Az első az, hogy Európában erdőtüzek vannak. Ezt nem tudják elképzelni, mert Afrikában a száraz évszakban is olyan párás és nedves levegő, hogy semmilyen eszközzel nem lehetne az erdőt felgyújtani.  A másik, hogy Európában az emberek kedvtelésből eveznek. Erre a négerek hatalmas nevetésben törtek ki, és megkérdezték a doktort, ki parancsolja ezt, és milyen fizetséget kapnak érte. Amikor megtudák, hogy saját örömükre csinálják, egyszerűen nem akarták elhinni, A  harmadik az, hogy ha egy férfi megnősül Európában, nem kell a feleségéért fizetni, sőt inkább a férfi kap hozományt a menyasszony szüleitől. Ezt aztán végképp nem akarták elhinni.”

Schweitzer és az állatok

Forrón és őszintén szerette az állatokat, és azok is szerették őt. Állatbarátságával kapcsolatban legendák sora járta be az őserdőt, de eljutottak ezek a történetek Európába is.

  • Nincs olyan élőlény, amelytől a segítséget megtagadnám – jelentette ki a doktor, miközben egy félkarú csimpánzt szorongatott karjában.

közben hozzátipegett egy sánta pelikán, odasomfordált hozzá két dús szőrzetű kutya, hátukon büszkén lovagló cerkófmajmokkal.

Igaz, sok kárt okoztak az állatok, de ez a legkevésbé sem zavarta a doktort. A Nagy állatbarát meg akarta ismerni a vendégeit, és ehhez az kellett, hogy szabadon mozogjanak és nyüzsögjenek körülötte. Gyakran elbeszélgetett velük, mintha értelmes lények lennének, dicsérte vagy megrótta őket, ahogy megérdemelnék.

ha a doktor sétára indult, kezében kis fehér zsákban eleséggel, mindenki tudta, hogy most indult kedvenc állatai etetésére. Ilyenkor nyugodtabban lehetett vele beszélni, mint bármikor. Egy-egy bekötött fejű kutya, járókötéses antilop, néha macska kísérte útján, miközben zsebéből apró, vicsorgó, árva csimpánzbébi kandikált elő. Az antilopok, a világ legfélénkebb állatai is folyton a nyomában  járnak, és a kezéből ettek.

Schweitzer nem tudta elviselni, ha az állatok éhesek voltak. Előfordult, hogy kedvenc macskáinak süteményt „lopott”. … Háza bejárata előtt kedves pelikánja őrködött, és éktelen rikácsolással felelt, ha a doktor jó elzászi tájszólásban beszélt hozzá. A pelikán két fészektársával került a doktorhoz. A két bátyja felnőtt, és a távoli mocsarak partjaira vándorolt. Legtöbbször a szoba és a veranda közötti ajtón ült, s ha valaki arrafelé merészkedett, a fejére koppantott a csőrével.

Amikor a nagy ebédlőben étkezéshez gyülekeztek a kórház dolgozói, és felhangzott a doktor erőteljes lépteinek koppanása, egyszerre megmozdult a lépcső alján egy kis szürke, tüskés gombolyag. Ratelli, a sündisznócska volt az. Nyomon követte az érkezőt, majd letelepedett a lábaihoz, s leste a neki juttatott falatokat.

Amikor a vacsora után a doktor a zongorához ült, hogy eljátszott egy-két Bach-korált, az egész nap láthatatlan és megtalálhatatlan állatka odatelepedett a lábához, és ott maradt mindaddig, amíg játszott. Majd elkísérte a lépcsőig, amikor a doktor viharlámpával a kezében elvonult a szobájába.

Jóformán állandóan voltak a szobájában állat lakótársak. Néha több is, mint amennyi kívánatos volt.

ha majmok voltak a szobájában, az érkező doktorhoz rohantak, és kezet nyújtottak neki. Szinte állandó lakói voltak a játékos antilopok. Ezek a félénk állatok sok keserűséget okoztak a doktornak. Kedvenc csemegéjük volt a papír. Sokszor felfalták a kéziratát vagy bélyegeit, ha nem vigyázott rájuk eléggé. Később a teleírt papírlapokat feltűzdelte a falra, hogy hálótársai, az antilopok ne férjenek hozzá.

Egyszer szerzett egy szép, színes tollú, hatalmas papagájt… este a madár a kalitkában üldögélt. Tizenegy óra körül ásítással unszolta lefekvésre a gazdáját…gyakran előfordult, hogy valaki belépett a szobába, anélkül, hogy a munkába mélyedt doktor észrevette volna. Ekkor „táviratozott” Cou de Cou, a papagáj. „Figyelem, valaki a szobába lépett!”

Ha asztalához  telepedett, kedvenc macskája, Sziszi azonnal az asztalon termett, és nagy komolysággal szemlélte gazdáját. Ha a doktor sokáig dolgozott, a macska úgy aludt el, hogy fejét gazdája bal kézfejére fektette. Schweitzer vigyázott, nehogy felébressze az alvó állatot…Amikor Lambarénéban Beköszöntött a több hónapig tartó szárazság, az Ogooué folyam annyira leapadt, hogy medrében mindenfelé homokpadok tűntek elő, amelyek pocsolyákat zártak körül. Ezekben pedig fogva maradt sok-sok apró hal. a doktor egy bennszülött férfival guggolt a parton, és árkot ásnak, hogy a fogságba jutott halacskák kiszabadulhassanak a folyam felé.

Afrika és Európa között

A doktor 1927 nyarától újra megszakítás nélkül két évet szentelt arra, hogy kórháza számára pénzt és barátokat szerezzen. Először Svédországba és Dániába utazott, aztán Angliába és Hollandiába….

1928-ban megtisztelő kitüntetés érte, megkapta a Frankfurt am Main város Goethe-díját. Érdekes az adományozó okmány szövege:

„Frankfurt városa az Úr 1928-ik évében az általa alapított Goethe-díjat a nagy emberbarátnak, Albert Schweitzernek adományozza, akit mint teológust és valláskutatót minden felekezet egyformán magasztal, J.S. Bach méltatása révén ismert zenetudós és író, aki az emberi szolgálatra rendelte életét, ezért szakított egyetemi pályájával, hogy mind orvos, Afrika belsejében a bennszülöttek között felvegye a harcot a lepra és az álomkór ellen. Albert Schweitzer fausti gondolkodásával példaképpé vált: szenvedélyes odaadással szolgálta az emberi jóság és tökéletesedés eszményeit, továbbfejlesztette a humnaisztikus gondolat  szellemi örökségét, híven dolgozott azért, hogy az emberiség teljesítse azokat a lelkiismeretbeli feladatait, amelyek a civilizáció révén ráneheződnek, és végül egész egyéniségének latba vetésével, az etikai gondolat szellemében nagyszabású kísérletet tett arra, hogy újból életre keltse az egész emberiségben ez élet és a világigenlés erőit.”

A díj felvételekor is megmutatkozott Schweitzer emberi nagysága. A Goethe-díjat csak akkor vette fel, amikor előadásai és hangversenyei jövedelméből azonos összegű jótékony célú alapítványt tehetett. Elhatározta, hogy Günsbachban épít egy házat. Ezért 1929-ben saját tervei szerint építette fel,abból az összegből, amit a Goethe-díjként kapott. … Ez a günsbachi ház lett a lambarénéi kórház európai „bástyája”….A ház legszerényebb szobájának asztalánál ült Schweitzer, és filozófiai, teológiai, zenei vagy irodalmi művén dolgozott. Amikor munkaideje lejárt, szívélyes házigazdává változott. Barátságosan üdvözölte vendégeit: hol egy dán teológust, hol egy japán filozófust, amerikai muzsikust vagy német apácát, egy-egy idevetődött munkatársát Lambarénéből és újságírókat a világ minden tájáról… Vendégeivel szívesen elbeszélgetett filozófiai, zenei vagy orvosi témákról. Ezeken az estéken vidámság és jókedv uralkodott az asztal körül. Egyetlen dolgot nem tűrt el Schweitzer: az üres fecsegést.

ha már kifáradtak a beszélgetésben, odaült az orgonához, és játszani kezdett. Az utolsó akordokkal fejeződött be a nap Günsbachban.

1929 végén feleségével, egy orvossal és egy laboránssal ismét Afrika fel vette az útját. Kétévi lambarénéi munka következett, majd 1932 elejln újra Európába jött. Hangversenyezett Németországban, Hollandiában és Angliában.

Ez az életforma állandósult, Schweitzer Lambarénében él és dolgozik, de két-három évenként hosszabb-rövidebb időre Európába jön, hangversenyeket és előadásokat tart. 1930-tól felesége Európában marad, mert szervezete nem bírja az afrikai éghajlatot.

…1934-ben ritka pillanatnak lehetünk tanúi Schweitzer pihen! Végre együtt a család, feleségével és leányával Lausanne-ban töltött egy kevés időt.

1935-ben hatvanéves születésnapját mindenütt megünnepelték. Egyedül a fasiszta uralom alá került Németország nem vett tudomást róla. 1939 januárjában éppen Európában tartózkodott, a rádióban hallotta Hitler egyik uszító beszédét. Rájött, hogy milyen veszedelem fenyegeti az emberiséget és őt magát, a munkásságát is. Haladéktalanul visszatért Afrikába, hogy mentse eddigi munkájának gyümölcsét. Időközben a náci Németország megváltoztatta a vele kapcsolatos véleményét. Magas kitüntetést szántak neki, amit ő nem fogadott el.

 

A második világháború

A második világháború szétválasztotta a Schweitzer családot. Már a háború első évében nagy csapás érte a kórházat. Azt a nagy személygőzöst, amely évek óta a Bordeaux és Afrika közti útvonalon látta el szolgálatát, megtorpedózták a németek. …Ezzel a hajóval süllyedt el az Európából küldött utolsó gyógyszer – és kötszerszállítmány.

Egy évre rá, csodával határos módon, sikerült feleségének a háborús Európából Lambarénébe jutni. Erre a kalandos, életveszélyes feladatra azért vállalkozott, mert úgy érezte, hogy a nehéz időkben férje mellett a helye.

Ezekből a háborús időkből származik az levél, amelyet Schweitzerné férje egyik angol barátjához intézett:

„Immár 43 éve, hogy barátokká váltunk, és együtt kezdtünk dolgozni. Abban a közös érzésben találkoztunk, hogy felelősséggel tartozunk mindazon jóért, amit az életben elfogadtunk, és abban a tudatban, hogy ezért mások megsegítésével kell fizetnünk. Életem öröme és büszkesége, hogy minden ténykedésében segítettem, és mellette álltam. Csak azt sajnálom, hogy erő hiányában nem tudtam vele lépést tartani. Ő is, bármennyire erős és ellenálló, szakadatlan nehéz munkája után alapos pihenésre szorulna. Bárcsak vége lenne ennek a szerencsétlen háborúnak, s egy jobb világ következne az emberiség számára!”

1945. május 9-én érkezett a háború befejezésének híre az őserdőbe, a doktor dolgozószobájába. Délután két órakor megszólalt a kórházi kisharang, és meghirdette az örömhírt a betegek sokaságának.

Az amerikai út

Az őserdei orvos híre eljutott Amerikába is, és az amerikai nép látni akarta a híres embert. Schweitzer 1949 nyarán elfogadta egy észak-amerikai egyetem meghívását, hogy Rocky Moutains egykori kincskereső városkájában előadást tartson Goethéről. Feleségével indult el a nagy útra…

… A különös vendég huncutkás mosolyával és szellemes válaszaival egyszeribe belopta magát a megjelentek szívébe. Ekkor hangzott el a híressé vált mondás, amit az egyik újságíró súgott a másiknak:

  • Ez nem szent, nem is híresség! Hiszen ez egy ember!

...

Schweitzer amerikai útjának, megnyerő egyéniségének különös eredménye lett. Az amerikai turistakalauz szerint Afrika második nevezetessége a Viktória- zuhatag után Albert Schweitzer lambarénéi kórháza.

Schweitzer még ugyanebben az évben, 1949-ben visszatért „Afrika második legnagyobb nevezetességébe”, Lambarénéba.

 

A Nobel-békedíj

A háború befejezése után a problémák nem egyszerre oldódtak meg. Sok feszültség akadályozta a békés fejlődés kibontakozását. Minden emberi szó, amely a világ igazi békéjének megőrzését szolgálta, nagy jelentőséggel bírt.

Schweitzer megvalósította a nemzetek közötti békét Lambarénéban. kórházában a legkülönbözőbb nemzetek fiai és leányai dolgoztak békés egyetértésben. Schweitzer munkája a béke jelképévé vált.

Ezért 1951-ben megkapta a Frankfurt város békedíját. Az összeggel azonnal a adományozók rendelkezésére bocsátotta azzal a kéréssel, hogy a pénzt fordítsák a szükséget szenvedő egyetemi hallgatók javára. Az igazi meglepetés csak ezután következett.

Tudvalevő, hogy Nobel Alfréd svéd kémikus, a dinamit feltalálója élete során nagy vagyont szerzett. A kiváló kémikus, aki találmányával nagy szolgálatot tett az emberiségnek, elszabadította a pusztítás rémét is. Emiatt élete vége felé a lelkiismeret-furdalás gyötörte. Végrendeletében nagy összegű alapítványt tett az emberiség javára végzett kiemelkedő munka jutalmazására. Stokholmban évenként öt nagydíjat adnak ki: fizikai, kémiai, orvosi, irodalmi és békedíjat.

1952-ben a Nobel-békedíjjal Albert Schweitzert tüntették ki.

A doktor unokaöccse, aki mint sebész dolgozott a lambarénéi kórházban, a brazzaville-i rádió adásából tudta meg, hogy nagybácsija milyen kitüntetésben részesült. Berontott a doktor szobájába.

  • Tudod már a legújabb hírt?
  • Tudom. A macskánk négyet kölykezett.
  • Nem. Megkaptad a Nobel-békedíjat! Most mondta be a rádió.

Hogy Schweitzer mit válaszolt, arról nem szól a krónika. Az azonban bizonyos, hogy rögtön tudta, mire fordítsa az így nyert tekintélyes összeget. Valóra váltja régi álmát: felépít egy modern falut háromszáz leprás beteg számára.

A Nobel-békedíjat 1952. november 4-én vette át. Az ünnepségen nagy beszédet mondott, rádión hallgatta az egész világ:

„Mindazok nevében, akik a békéért dolgoznak, kérem a nemzeteket, tegyék meg az első lépést a békesség felé. Senkinek sem csökken ezzel a tekintélye, sem a hatalma. Ezt az első lépést a háborús károk felszámolása után az egymás iránti bizalom útján tegyük meg. Bizalom nélkül semmi hasznosat nem alkothatunk. A bizalom minden vállalkozás legnagyobb forgótőkéje. Ennek légkörében lehet azokat a problémákat okosan elrendezni, amelyek a két világháborúból fakadtak. Hiszek ama milliókban, kik a béke fennmaradásáért aggódnak! hiszek a népek békevágyában! Jusson el a szavam azokhoz is, akik a népek sorsát intézik!”

1954-ben Schweitzer Oslóba látogatott. Egyik este a városháza erkélyéről nézte végig feleségével húszezer fiatal fáklyás felvonulását. Néma csendben közeledtek, kezükben lobogó fáklya. Amikor az első sor a balkon elé ért, húszezer fiatal torkából felcsendült egy régi vándordal: „Szép a föld…” A fiatalok szeretete könnyekig meghatotta Schweitzert és feleségét. Ez a tüntetés többet mondott számára, mint a hivatalos ünnepléskor elhangzott szónoklatok sora.

Ennek a csodálatos jelenetnek még tanúja volt Helena Schweitzer, de már betegeskedett.

1957-ben nagy csapás érte a doktort: hűséges felesége és munkatársa Zürichben meghalt. Utolsó kívánsága az volt, hogy Afrika földjében helyezzék örök nyugalomra.

 

Felépül a leprafalu

A lepra, a bélpoklosság egyike a legrégebben ismert betegségeknek. … A doktor kezdetben nem gondolkodhatott a leprás betegek elkülönítésére, így a kórházban mindig akadt három-négy leprás beteg. Amikor a Nobel-díjat megkapta, azonnal ezekre a betegekre gondolt, és elhatározta, hogy távolabb a kórháztól egy leprafalut épít. Ide gyűjti azokat a szerencsétleneket, akiket a lepra eltorzított, megcsonkított és szemkivetettségbe kényszerített. Ebben a leprafaluban a betegek családjukkal együtt otthont találnak. Munkát szerez nekik, megismerhetik a munka örömét. Megházasodhatnak, gyermekeket szülhetnek, és úgy élhetnek, mintha nem lennének betegek.

Az új kórház építkezésén Monenzaile , a fekete ágy kitűnő munkát végzett. Amikor a doktor megkezdte a leprafalu építését, elküldött falujába az ácsért.

  • Gyere, dolgozz velünk, szükségünk van rád. Falut építünk a leprásoknak.
  • Nagyon öreg vagyok én a munkához – volt a válasz.

A doktor, aki akkor hetvenkilenc éves volt, újabb üzenetet menesztett az ácshoz:

  • Ha visszajössz és dolgozol, mindennap fiatalabb leszel!

Monenzaile jött.

A munka vége felé azonban a doktor már panaszkodott:

„Időm javát azzal töltöm, hogy falut építek 280 leprás beteg számára. Tartós és lakályos épületeket kell készítenem számukra, s a munkát magukkal a leprásokkal kell elvégeztetnem. Ezek az emberek csak akkor hajlandók lótni-futni és dolgozni, ha én is velük együtt csinálom. Tragikus dolog, hogy heteken, hónapokon át a munkafelügyelő kínos szerepét kell betöltenem.

Az építési terület elegyengetéséhez több száz köbméter földet kell  kiemelni és elszállítani s amíg ezt csinálom, bensőmben sírok, hogy ilyen ostoba munkát kell végeznem.”

Minden nehézség ellenére 1955 nyarán elkészült a leprafalu.

Itt találtak otthonra, gondos kezelésre és éltető munkára a doktor jóvoltából azok, akiket szörnyű betegségük miatt a közösség kirekesztett.

 

A legendák embere

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy még életében legendák keringtek róla…. Az afrikaiak kezdetben Nachindának nevezték. a,i azt jelenti: jól vág. Aztán Oganga lett, a nagy varázsló, mert ő volt az, aki a négerek szerint még a kókuszdióba is belát. Schweitzer gúnynevet is adtak: úgy hívták, Elelfántfül. Talán finom hallása, vagy jó emlékezőtehetsége miatt kapta ezt a nevet. Általában doktornak szólították, mert a fehér ápolónők is doktornak hívták őt. Amint más orvos is jött a kórházba, grand docteur, vagyis nagy doktro lett belőle. A fiatalabb orvos pedig kis doktor lett.

Európában elnevezték nagy fehér orvosnak, kitárt karú emberenek, a 20. század leguniverzálisabb európai humanistájának, minden ember barátjának…

Stefan Zweig: „Ez a mélyen lelkiismeretes ember a világ legjobbjainak szemében mindannyiunk erkölcsi példaképe.”

Nikolas Kazantzakis, a világhírű görög író Schweitzert Assisi Szent Ferenchez hasonlította.

Oscar Kraus, az első Schweitzer-életrajz írója:”Sokan vannak férfiak, akik az emberi tudomány különböző ágaiban maradandót alkottak, de mindig kevesen voltak és ma is kevesen vannak az akarat  hősei, az önzetlen és etikailag magasrendű férfiak.”

És kapott egy szokatlan kitüntetést is. Az akkor már öregedő Schweitzer bizonyára fogadta azt a hírt, hogy a gaboni kormánytól megkapja a sokgyermekes anyáknak járó kitüntetést.

„Ön több gyermeket adott hazánknak, világra segítette őket, mint bármelyik gaboni anya”- mondták az érdemrend adományozói. …A kórházakban tanulták meg, hogyan kell bánniuk az újszülöttel, hogyan kell tisztán tartani és ésszerűen táplálni a kicsinyeket. Hazatérve falujukba, továbbadták a tanultakat azoknak, akik nem jutottak el Lambarénéba.

 

Támadások tüzében

Akik azt hiszik, hogy a dzsungel orvosa nem került szembe akadályokkal, tévednek. Neki is meg kell küzdenie az emberi értetlenséggel, és rosszakarattal, s néha jogos bírálatokkal is szembe kellett néznie…. Többen kifogásolták, hogy nem korszerűsíti a kórházat, és a megszokott gyógymódján nem változtat….Nehéz eldönteni, hogy igazuk volt-e azoknak, akik maradisággal vádolták a doktort. Nem vitás, hogy a modern orvosi gépek egykettőre tönkrementek volna a párás, nedves afrikai klímában. Javításukhoz megannyi szakemberre lett volna szükség. Az is igaz, hogy a betegek megszokták már a doktor gyógyító módszereit, és bíztak benne. Kórházbarakkjai pedig a fekete emberek életformájához igazodtak….Az is igaz viszont, hogy a korszerűsítés, a higiéniai körülmények javítása hasznára vált volna a lambarénéi kórháznak.

Schweitzer azonban megöregedett, elfáradt, nem vállalkozott már az újítások bevezetésére….Egyik afrikai lap vezércikkben támadta a dzsungel orvosát, és öles betűkkel hirdette: „Menj haza, öreg fehér ember!”… Egy tekintélyes afrikai politikus egy alkalommal így nyilatkozott róla:

„Ez az ember a legrosszabb gyarmatosítás idején jött hozzánk, fekete testvéreinek nevezett minket, és fekete testvérként kezelt bennünket. Ezt sohasem felejtjük el neki.

 

Schweitzer levelezése

…De sok-sok levelet kapott a világ minden tájáról, ismeretlen lelkes híveitől, akiket minden érdekelt, ami a doktor kórháza körül történt. Nem szerette a töltőtollakat. Régimódi tollszárak hevertek az asztalán, azok közül választotta ki a megfelelőt. Asztalán állandóan hatalmas levélkötegek hevertek…..A doktor  minden levelét kézzel írta, hogy személyes jellegét megőrizze. barátait azonban arra kérte, hogy írógépen írjanak neki, mert így a levél elolvasása nem jelent megerőltetést számára.

 

Az atombomba ellen

1955-ben Schweitzer nyolcvanadik születésnapját ünnepelte a világ. Az idős Schweitzer aggódó figyelemmel kísérte a világban megjelenő új rémet, az atombombát. „Állandóan beszélünk megengedhető sugárdózisról – mondta többek között. – Ki engedte meg? Kinek van joga ahhoz, hogy egyáltalán megengedje?”

 

Jó éjszakát, Albert Schweitzer

A fáklya másnak világít, és saját magát emészti fel. Amikor a doktor megöregedett, nyugodt lélekkel abbahagyhatta volna munkáját. Senki sem vetett volna követ rá, ellenkezőleg – ha hiú ember lett volna, sütkérezhetett volna az elismerés fényében.

Kilencvenéves korában gondolnia kellett arra, hogy kijelölje utódját. Választása Walter Munz svájci orvosra esett… Arra azonban, hogy elhagyja Afrikát, a doktor egy pillanatig sem gondolt. A kórház betegforgalma nemhogy csökkent volna, hanem állandóan emelkedett. Így dolgoznia kellett az utolsó leheletéig. Erejéhez mérten segíteni akarta munkájában az utódját addig, amíg dolgozni tud.

Kilencvenedik születésnapján temérdek látogatója érkezett a világ minden tájáról. Gabonban fellobogózták a házakat. 1865. augusztus végén, 11 nappal halála előtt még részt vett a viziteken. Akkor hirtelen általános öregkori gyengeség lépett fel nála, ami betegágyba kényszerítette az eddig korát meghazudtoló frisseséggel dolgozó aggastyánt. Több napig feküdt eszméletlenül, 1965. szeptember 4-én hunyta le a szemét örökre.

  • Ha afrikai földön köszönt rám az utolsó éjszaka, akkor maradjon a testem Lambarénéban – rendelkezett a doktor.

…A sír fejéhez egyszerű fakeresztet tűztek, amelyet évekkel előbb ő maga faragott ki….

A doktor szobája érintetlen maradt. A keskeny ágy a szunyoghálóval, az öreg íróasztal, rajta a szemüvege, néhány régimódi tollszár, szétszórt papírok, újságkivágások, kulcsok. Az egész úgy fest, mintha a doktor csak néhány perccel előbb kelt volna fel az íróasztaltól…

 

Lambaréné ma

 

… Schweitzer halála után Gabon köztársasági elnöke kijelentette:

  • Az a kívánságom, hogy a r. Albert Schweitzer által alapított kórház továbbra is fennmaradjon, mint az én nagyra becsült barátom eleven emlékműve.

…. a kórház Schweitzer halálával válságba került… Hiába, az a mítosz, amely a doktor alakját körülvette, eloszlott. És tűnőben volt az az eszmei erő, amelyet ötven éven keresztül sugárzott maga körül…. Schweitzer halála után sok szó esett arról, hogy korszerűsíteni kellene a kórházat, sőt újat kellene építeni a régi helyén….Végső soron az az elgondolás győzelmeskedett, hogy Lambaréné működjön tovább, mert különben a betegek magukra maradnak súlyos bajaikkal…. A zürichi Schweitzer alapítvány központi bizottságának tagjai erőfeszítéseket tettek, hogy visszaállítsák a lambarénéi kórház régi tekintélyét. A tanács kidolgozta a 75 épületből álló kórház fejlesztésének és korszerűsítésének tervét….A nagy változások bekövetkeztek. Egyes öreg barakkokat lebontottak, és helyükbe modern épületeket emeltek. Számos épületet renováltak, mindenüvé bevezették a villanyt és a folyóvizet. Bölcsődét rendeztek be, játszótereket építettek a gyerekeknek. Új fogászatai rendelőt, új műtőt emeltek, elkészült az új tbc- pavilon is.

A munka tehát, amelyet ötven éven keresztül a doktor irányított, nem rekedt meg, a kórház nem vált múzeummá…

…Van egy nap – a doktor halálának évfordulója -, amikor a sírjánál összejön mindenki, aki csak járni tud, hogy emlékezzen a kórház nagy alapítójára és jótevőjére, Albert Schweitzerre.

 

Utolsó üzenet

Halála előtt egy évvel magnószalagra mondott egy szózatot az emberiséghez. Ez a szózat összefoglalja élete vezérlő, irányt adó gondolatait.

„A mi korunkban, amikor az erőszak a hazugság mögé rejtőzik, és oly félelmetesen uralkodik a világon, mint még soha, mégis megmaradok abban a meggyőződésemben, hogy az igazság, a békeszeretet, a szelídség és a jóság az a hatalom, amely minden erőszaknak fölötte áll. Ezeké lesz a világ, mert van elég ember, aki a szeretet, az igazság, a szelídség és a békeszeretet gondolatát mindinkább magáévá teszi – aszerint gondolkodik és él.”

 

Orvosi hivatásának magyarázata:

„Az élet tisztelete parancsolja, hogy a világ minden rászoruló népének segítséget vigyünk.”

Majd rátér a béke kérdésére:

„Arra kell törekednünk, hogy a jövőben a népek közötti vitás kérdéseket ne háború döntse el. A döntést békés úton kell elérni.

Az emberiséghez intézett utolsó szózatát így fejezte be:

„Törekedjenek arra, hogy a béke megőrzéséért együtt haladjanak a lehetőségek legvégső határáig, hogy az emberiesség eszméjének minden élet tiszteletében való megerősődéséhez és kiteljesedéséhez megadassék az idő.”