Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BELICZAY ANGÉLA: EGYHÁZTÖRTÉNET VII.

2014.11.05

33. III. Károly és Mária Terézia

 

Európa országaiban (ahol már régen megszűnt az ellenreformáció) olyan nagy felháborodást keltett a gályarabok szenvedése, hogy Lipót császár a véres üldözést már nem merte folytatni. Helyette ő és utódai új módszerhez folyamodtak: a lassú, és csendes elnyomáshoz. Buda visszafoglalása és a török kiűzése után ez kiterjedt már a középső országrészre is.

A felszabadított területek túlnyomó többsége protestáns volt, hiszen a török uralma alatt nem volt ellenreformáció. A felszabadult protestánsok szomorúan tapasztalták, hogy a Habsburg király uralma még rosszabb, mint a töröké: elvették vallásszabadságukat. Eddig minden városban, faluban tarthattak istentiszteletet, most megyénként 2-3 helyre korlátozták azt. A többi templomot elvették, átalakították. Pesten a török uralom alatt megmaradt egyetlen református imaházat kocsmává alakították át. Az itt lakó protestánsoknak el kellett költözniük, házaikat, üzleteiket elvették. Több nagyvárosban, így Pestre, Budára sem költözhettek többé protestánsok, telket, házat nem vehettek, műhelyt, boltot nem nyithattak.

III. Károly (1711-1740) Mária Terézia (1740-1780) is csendes elnyomással igyekezett a protestánsok létszámát apasztani. Ahol volt még lelkész vagy tanító, azt valamilyen ürüggyel eltávolították és nem engedtek e helyébe másikat választani.

Szigorúan tiltották, hogy valaki protestáns vallásra áttérjen, bezzeg fordítva, nemhogy büntették, hanem jutalmazták azt, aki a római egyházba tért. A protestáns hitre térő börtönbüntetést kapott, a római hitre áttérő jutalmat: a főurak nagy birtokokat kaptak, a nemesek jól jövedelmező állást, megyei tisztségeket. Az eladósodottnak kifizették minden adósságát, akinek peres ügye volt megnyerte. Még a halálraítélt hamis pénzverőnek, méregkeverőnek is megkegyelmeztek, ha katolikus lett.

Elrendelték, hogy hivatalt csak az viselhet, aki esküt tesz Szűz Máriára és a szentekre. Ezt persze protestáns ember nem tette le, ezért őket állásukból kitették. Tehát protestáns ember állami hivatalnok csak akkor lehetett, ha hitét megtagadta.

Iparosok csak abban a faluban nyithattak műhelyt, ahol nem volt katolikus iparos. De a katolikus ünnepeket meg kellett tartaniuk, sőt még a körmeneteken is részt kellett venniük, ahol éppen az ő kezükbe nyomták a gyertyát vagy a zászlót.

Vármegyénként 2-3 helyet jelöltek ki, ahol istentiszteletet tarthattak. Ide ezután nemcsak a közeli falvakból jöttek be vasárnap a hívek hanem távolabbról is. Sokszor éjjel indultak el hazulról, hogy reggelre beérjenek az istentiszteletre. De nem sajnálták a fáradságot, csak, hogy hallgathassák az igehirdetést, együtt énekelhessenek, imádkozhassanak a gyülekezettel. Ahol olyan messze volt a templom, hogy nem tudtak elmenni, ott házi istentiszteletet tartottak. Nem a prédikátorok, mert azoknak tilos volt a falujukból kimozdulni, hanem a családfő maga olvasott fel a Bibliából, imádkozott és együtt énekeltek.

 

 

 

 

 

 

34. Árva Bethlen Kata

2 Kor 12,7-10

A vegyes házasok gyermekeit mind katolikus hitben kellett nevelni. Nehéz volt ebben az időben kitartani az igazi hit mellett. Nemcsak a jobbágyoknak, iparosoknak, hanem még a kiváltságokat élvező főúri rang sem védhetett meg senkit, Ennek példája Árva Bethlen Kata, akitől erőszakkal vették el gyermekeit.

Bethlen Kata 1700-ban született, éppen Katalin napján, mint hetedik gyerek a Bethlen család egyik erdélyi kastélyában. Apja hamar meghalt. Anyja a kuruc háborús időkben legyen férfi, védelmező a családban, meg hogy növelje a vagyonát, rangját, férjhez ment Haller Lászlóhoz, aki szintén özvegy volt, de katolikus. Egy év múlva azonban ő is meghalt.

Bethlen Kata anyjának most már az volt minden vágya, hogy leányát jól férjhez adja. Nagyon megörült, amikor mostohafia, Haller László kérte meg a kezét. Kata visszautasította:

  • Nincs egy hiten velem! –

Anyja azonban megfenyegette, hogy kitagadja, ha nem fogadja el a jegygyűrűt.  Kata zokogva húzta fel az ujjára. A Haller rokonok, egy katolikus püspök is volt közöttük, felzúdultak, amikor megtudták, hogy a Haller fiú református leányt akar elvenni. A püspök kiadta a parancsot, hogy egy pap se merje őket megesketni, csak akkor, ha a mennyasszony áttér katolikus vallásra. Kata boldogan lélegzett fel: elmarad az esküvő. Egy napon részeg kolduló barát vetődött a Haller kastélyhoz, aki nem tudott a tilalomról. A szerelmes vőlegény azonnal áthozatta mennyasszonyát és éjjel a szerzetes egy pár szóval gyorsan összeadta őket.

Az esküvő előtt szigorú szerződést kötöttek, hogy Haller engedi feleségét református templomba járni és ha leánya születik, azt református hitben neveli. (Erdélyben ugyanis ezt a törvény megengedte.)

A dolog kitudódott és a haragos püspök egy jezsuitát küldött a fiatalasszony mellé, hogy addig zaklassa, amíg át nem tér katolikusnak. Kata hősiesen kitartott. Az ura is durva volt hozzá, nem tartotta meg az egyezséget, gyötörte folyton, térjen át.

Két gyermekük született. Amikor a harmadikat várták Haller László pestisben meghalt (1619-ben). Pár év múlva újra férjhez ment a református hívő Teleki Józsefhez. Nyugodt, boldog évek következtek volna, de a Haller rokonság nem nyugodott. A püspök azt követelte, hogy adja ki első házasságából való mindkét gyermekét, hogy katolikus hitben nevelhesse őket. Hiába mondat ki az erdélyi bíróság, hogy a gyermekek a törvény értelmében ott maradnak anyjuknál, a püspök egészen a királynőig fellebbezett, hogy a gyermekeket megkaparinthassa.

Mária Terézia a püspöknek ítélte a gyermeket és katonaságot küldött Erdélybe a kastélyhoz: - vagy áttér Kata a római hitre vagy vegyék el tőle erőszakkal gyermekeit. Nehéz helyzet előtt állott Bethlen Kata, de kitartott hite mellett. Mielőtt a katonák elérték a házát, önként elvitte gyermekeit a Haller rokonoknak.

Boldog házassága Teleki Józseffel nem tartott sokáig. Először gyermekei haltak meg kicsiny korukban, utána ura is (1732-ben). Teljesen egyedül maradt. Ettől kezdve így írta alá nevét: Árva Bethlen Kata.

Új életcélt keresett és talált. Az a mélységes hit, amely a megpróbáltatások között erőt adott neki, nem engedte most sem összetörni. Naplót vezetett. Naplójában minden újévkor megírta: mit kér Istentől arra az esztendőre. Most ezt írta: - Uram, áldj meg engemet jobb és bal kezed áldásával, hadd lehessek áldott, de ugyanakkor áldást is. Úgy is lett. Áldás lett házanépe számára. Erdélyi udvarháza messze földön híres volt. Mindenkinek tudott kenyeret biztosítani. Volt kőművese, lakatosa, takácsműhelye, kertészete, gombkötő műhelye, papírmalma, még vendégfogadót is építtetett az Olt partján, hogy az utazóknak legyen pihenőhelye, éjjeli szállásra.

Áldás lett, mint első magyar orvosnő. Könyvekből tanulva és híres orvosoktól, vele született tehetségével hamar kitapasztalta, hogyan lehet a különböző betegségeket korán felismerni és milyen gyógyfűvel kell gyógyítani. Udvarháza előtt szinte sorban álltak a betegek, akik várták, hogy ingyen meggyógyítsa őket. Legügyesebben a hályogműtéteket végezte.

Áldás volt egyháza számára is. Saját költéségén több mint 30 ifjút taníttatott ki lelkésznek és segített külföldön a továbbtanulásban. Több erdélyi fatemplomot megnagyobbítatott, vagy építtetett át kőtemplommá. Meg sem lehet számolni, hogy hány úrasztali terítőt, úrvacsorai kelyhet, tányért és keresztelő kancsót ajándékozott a gyülekezeteknek.

Áldás volt a magyar nemzeti műveltség számár. Abban az időben, amikor az úri dámák még írni, olvasni sem tudtak, ő könyveket írt, könyveket adott ki és könyvtárat gyűjtött egye, csupa régi ritka magyar könyvből

 

 

35. II. József

 

Mária Terézia terve az volt, hogy Magyarországból katolikus ország: „Mária országa” legyen. De már életében látta, hogy tervét éppen fia: József fogja keresztülhúzni. II. József haladó szellemű volt, a felvilágosodás híve. Még trónörökös korában beutazta Európát, hogy lássa, mi van külföldön és tanuljon belőle. Utána álruhában beutazta saját országát, hogy lássa mi van itthon. Még Debrecenbe is ellátogatott és beszélgetett a püspökökkel, aki feltárta előtte a protestánsok tűrhetetlen elnyomását, mindenből kisemmizett voltukat.

  • Bűn ebben az országban protestánsnak lenni! – mondotta. József így felelt:
  • Ne, lesz mindig így!

Húsz évig volt trónörökös. Amikor trónra lépett, már kész tervvel fogott a kormányzáshoz. Mindenki elrökönyödésére nem koronáztatta meg magát. Nem akart megesküdni azokra a törvényekre, amelyeket nem akart megtartani, hanem megváltoztatni. „Kalapos király”-nak csúfolták, pedig becsületesebben járt el, mint elődei, akik megkoronáztatták magukat, de a törvényeket soha nem tartották meg.

Mindjárt uralkodása kezdetén 1781-ben kiadta a Türelmi rendeletet”. Azért nevezték türelminek, mert megparancsolta, hogy a protestánsokkal szemben türelmesnek kell lenni, ők is lehetnek becsületes polgárai az országnak. Rendeletében megengedte a szabad vallásgyakorlatot (vagyis, hogy szabadon tartassanak istentiszteleteket, prédikátort, tanítót válasszanak). Sőt, még azt is, hogy templomot építsenek, ahol legalább száz család él együtt és meg van a pénz hozzá. DE kikötötte, hogy torony és harang nélkül és a templom kapujának sem volt szabad utcára nyílni, hanem udvarra. Pár év múlva, pár év alatt 1050 templom épült.

Eltörölte a kötelező hivatali esküt a szentekre és Szűz Máriára. Még az áttérést is megengedte azzal a feltétellel, hogy a katolikus hívőnek előzőleg hat heti oktatásra kell járnia a plébánoshoz. A protestánsok kitörő örömmel fogadták a Türelmi rendeletet, sok helyen hálaadó istentiszteletet tartottak. Annál jobban haragudtak a katolikus főpapok.

Örömmel fogadták a protestánsok II. József második haladó szellemű rendeletét is, amely a jobbágyok helyzetén akart könnyíteni. Később eltörölt két szerzetesrendet. Amikor a pápa meglátogatta, hogy az eltörölt rendekért közbenjárjon, feloszlatta az összes szerzetesrendet, kivéve, amelyek tanítással és betegápolással foglalkoztak.

Következő rendeletei azonban már nemcsak a katolikusokban, hanem a protestánsokban is ellenkezést váltott ki. Elrendelte, hogy ezentúl nem latinul vagy magyarul, hanem csak németül szabad tanítani az iskolákban, a hivatalokban is németül kell tárgyalni, kérvényeket írni. A németesítő rendeletek ellen összefogott az egész nemzet és nem hajtották végre. Belátta, hogy tévedett. Halálos ágyán minden rendeletét visszavonta, kivéve a türelmi- és a jobbágy – rendeletet.

 

 

 

 

36. II. Lipót és Ferenc

 

II. Józsefnek németesítő rendeletei felébresztették a magyar öntudatot. Férfiak, nők magyar ruhában jártak, magyar tánc lett a divat mindenütt, még a hivatalokban is tüntetőleg csak magyarul beszéltek.

Az új király József öccse, II. Lipót fokozta a lelkesedést (uralkodott 1780-92). Ő is haladó szellemű volt. Hazahozatta Bécsből a koronát, országgyűlést hívatott össze és azon megkoronáztatta magát. Az országgyűlés először a Türelmi rendeletet iktatta törvénybe. A megértés egészen odáig ment, hogy a törvény tárgyalásakor még a katolikus főurak is sürgették, adják meg a protestánsoknak a vallásszabadságot. A főpapok persze gáncsoskodtak, a többség azonban a haladókkal volt és megszavazta a protestáns egyházaknak a teljes vallásszabadságot. Most már minden korlátozás nélkül építhettek templomot toronnyal, haranggal, utcára nyíló kapuval. Vegyesházasságot ugyan csak katolikus pap előtt lehetett kötni, de kimondták, hogy a gyerekek nemük szerint követhetik szüleik vallását. (Ez a követhetik, sok bajt okozott még!) II. Lipót ahogy befejezte az országgyűlést, meghalt.

Utóda Ferenc (1792-1835) egészen más ember volt. Görcsösen féltette trónját. A francia forradalom már két éve tartott, megjött a hír, hogy a francia királyt és a királynét, XVI. Lajost és Mária Antoinettet, aki Mária Terézia legkisebb és legkedvesebb leánya volt, lefejezték. Megrettentek a főurak. Kihasználva a helyzetet, a főurak, és  főpapok a protestánsokra támadtak, azt hangoztatták:

  • A forradalom szülőanyja a reformáció!

Viszont a római egyház és papjai a király „első számú bástyái”! Úgy beszéltek a két előző uralkodó híveiről, mint akik hálátlan és forradalmi emberek, akiknek semmi sem elég. Ezzel ügyesen megfordították a hangulatot. Annyira, hogy az addig protestánspárti katolikus főurak már szóba sem mertek állni régi barátaikkal, hanem visszapártoltak a főpapokhoz.

II. Ferenc sietett is megnyirbálni a protestáns vallásszabadságot. Megszorították az áttéréseket. Aki áttért protestánsnak annak engedélyt kellett kérnie a királytól. De csak egyszer adhatott be ilyen kérvényt. Ha a hat heti előzetes oktatáson egyszer is hiányzott – betegség, árvíz, hóakadály stb.- akkor az egész eljárás érvényét vesztette, többé nem térhetett át. Ha mégis áttért, börtönbe került.

Belekapaszkodtak a vegyesházasságok gyermekeiről szóló rendelkezés pontatlan kifejezéseibe is hogy követhetik szüleik vallását nemük szerint. Úgy magyarázták, hogy nem kell, hanem csak lehet követniük. Ezért kezdtek reverzálist követelni, vagyis megegyezést, még az esküvő előtt, hogy a gyermekek mind katolikusok lesznek. Ezzel annyira visszaéltek a katolikus papok, hogy még a botránytól sem féltek. Amikor az evangélikus Kossuth Lajos jelentkezett mennyasszonyával a plébános előtt, hogy eskesse meg őket, az megtagadta az esketést addig, amíg Kossuth írt alá reverzálist. Kossuth nem írt alá- A hatalmával visszaélő plébánost 600 ft büntetésre ítélte a megye, de ő büszkén fizetett és még mártírnak tüntette fel magát.

Ugyanilyen visszaélés volt az elkeresztelés és a gyerekek olyan vallásúak lettek, amilyen pap keresztelte őket. A plébánosok a törvény ellenére megkereszteltek protestáns gyermekeket is, hogy ezáltal katolikusoknak számítsanak. Valóságban versenyeztek abban, hogy ki tud több törvénytelenséget elkövetni.

Volt olyan plébános, aki száz gyermeket is elkeresztelt így. Ezzel pénzbüntetés mellett börtön is járt, de büszkén vonultak az „áristába” (fogházba), mint a mártírok! A túlkapások miatt végül megengedték, hogy a vegyes házasságot protestáns lelkész előtt is lehet kötni. Akárki kereszteli is a gyermeket, azok nemük szerint követik szüleik vallását. A szabadságharc alatt, az 1848-as országgyűlés végül kimondta a teljes vallásegyenlőséget, vagyis „nincs uralkodó vallás a katolikus vallás, egyház sem az, hanem minden vallás egyenlő.

 

 

37. A szabadságharctól máig

a.) 1848-1867 – ig

A magyar protestáns egyházak sorsa mindig egybeforrt a magyar nemzet sorsával. Amikor kitört a szabadságharc, akárcsak Bocskay vagy Rákóczi szabadságharca idején, minden épkézláb ember harcba ment. Kiürültek a protestáns iskolák: a diákok tanáraikkal együtt felcsaptak katonának. Sok protestáns lelkész kísérte a harcoló csapatokat. Az egyházak elküldték harangjaikat ágyúnak, az otthon maradt lelkészek lelkesen hirdették ki a szószékről a magyar kormány rendeleteit.

A szabadságharc leverése után ostromállapot és megtorlás következett. Három püspököt főbelőttek, több lelkészt és tanítót felakasztottak, sokat várfogságra ítéltek.

Az osztrák katonai kormány annyira nem bízott a reformátusokban, hogy a presbiteri gyűlések kivételével minden egyházi gyűlést betiltott. Presbiteri gyűlést csak úgy lehetett tartani, ha egy állami kiküldött jelen volt. Megtiltották a Kossuth szakáll viselését is, amit különösen a református lelkészek hordtak. Öt évig tartott ez az ostromállapot.

Megunva a protestánsok csendes ellenállását Ferenc József 1859-ben kiadott egy „Nyílt Parancsot”, amelyben osztrák mintára egyszerűen átszervezte a protestáns egyházakat. Ezt úgy próbálta elfogadtatni, hogy államsegélyt ígértek érte! Mikor ezt nem fogadták el, fenyegetőztek.

Hogy törvénytelen Nyílt Parancsot megtárgyalják, Debrecenbe összehívták a tiszántúli egyházkerület közgyűlését. Engedélyt nem kaptak rá, mégis annyian jöttek össze, hogy nem fértek el a Kollégium oratóriumában, át kellett vonulniuk a Kistemplomba.

A kormánybiztos berontott a templomba és bejelentette?

  • A király nevében felszólítom a gyűlést, hogy oszoljon szét!

Mire az elnök ezt felelte:

  • Mi pedig a Királyok Királya nevében megtartjuk!

A gyűlés után a vezetőket elfogták. A felháborodott külföldi országok közbelépésére azonban Ferenc József kénytelen volt a Nyílt Parancsot visszavonni.

1867-ben megújították az 1848-as törvényeket: a teljes vallásegyenlőséget.

 

b.) 1868-1949 – ig

Csendes, békés évek következtek egészen az első világháború utánig. A Tanácsköztársaság bukása után újból összekapcsolták a protestantizmust a forradalom, a szabadgondolkodás, a haladás eszméivel, annyival inkább, mert számos református lelkész, tanító vett részt a forradalomban. Ez ismét ürügy volt arra, hogy különbséget tegyenek a katolikus és „más vallásúak” között. Hangoztatták ismét a „Mária országát”, amelyben uralkodó vallás csak a katolikus lehet. Állami hivatalokban, iskolákban, intézményekben vezetők csak katolikusok lehettek.

Az állam támogatta az egy millió hold földdel rendelkező katolikus egyházat, de morzsákat juttatott a protestánsoknak. Ennek fejében már azt is megkívánta, hogy az egyház szolgálja ki az államot.

A második világháború után ez az igazságtalanság megszűnt. Az 2949. évi új alkotmány a Magyar Népköztársaságban szétválasztotta az egyházat az államtól.

(…)

 

 

PÉLDAMUTATÓINK

 

38. Jones Mary és a Bibliatársulat

Abban az időben, amikor Magyarországon az országgyűlés megszavazta a protestánsok vallásszabadságát (1791-ben) élt Walesben (Angliában) szegény takácscsalád egyetlen gyermekeként Jones Mary (Dzsonsz Méri), akiről már előzőleg hallottunk. Ő volt az, aki hat éven át fillérkéiből kuporgatta össze egy Biblia árát. Csak akkor nyugodott meg, amikor megkapta és hazavitte. A Bibliát eladót Charles (Csárlsz) Tamás lelkészt nagyon meghatotta a fiatal lány hite, azon törte a fejét, hogyan lehetne sok, olcsó Bibliát nyomtatni. Amikor legközelebb egyházi gyűlésen vett részt, elmondta történetét és így fejezte be: - Tegyük össze erőinket és lássuk el Walest elegendő olcsó Bibliával! Valaki felpattant: Ne csak Walesnek adjunk Bibliát, hanem az egész országnak, sőt alakítsunk Bibliatársulatot az egész világ számára! A tervet tett követte. Szétmentek a meghívók.

1804 februárjában több mint hatszázan gyűltek össze London legelőkelőbb vendéglőjének nagytermében, és bár napóleoni háborúk miatt nagy volt a szegénység, megalakították a Brit és Külföldi Bibliatársulatot. Az első Bibliákat Charles gyülekezete: Bala kapta. Amikor a Bibliákkal megrakott szekér a falu határába érkezett, az ott várakozó hívek kifogták belőle az ökröket, és maguk húzták be a szekereket nagy diadallal falujukba. Sok öreg tanult meg ekkor olvasni, csak azért, hogy olvashassa a Bibliát.

 

 

39. A Károli bibliafordítás története

a) 1591-1791-ig

Károli Gáspár 1590-ben Vizsolyban megjelent Bibliája hamar elfogyott, hiszen csak 700 példányban jelent meg. Szükség volt újabb kiadásra. Mivel a vizsolyi kiadás nyomdásza lengyel ember volt, aki nem tudott magyarul, a szövegbe sok nyomdahiba csúszott. Szenci Molnár Albert a hibákat kijavítva ismét kiadta a Bibliát, szép díszes kötésben, 1608-ban Herbornban, ugyanott, ahol a zsoltárokat.

Az ellenreformáció erősödésével a Károli Bibliafordítás tiltott könyv lett. Csak külföldön lehetett kinyomtatni. 150 éven át (1645-1794-ig) a szabad Hollandiában adták ki. Az első kiadást, amely Amsterdamban jelent meg, még a két Rákóczi György fejedelem fizette, de utána már a hollandok adták rá össze a pénzt. A két Rákóczi Erdélyben is akarta nyomtatni a Bibliát: a híres nagyváradi nyomda neki is fogott a nagy munkának. Azonban a nyomtatás közben, 1660-ban a várost a török-tatár hadak dúlták fel. Szétverték a nyomdát is. A félig kész Bibliákat a várba mentették át. Amikor azt is fel kellett adni, a békefeltételek közé bevették, hogy ezeket a példányokat elszállíthassák. Kolozsvárra vitték őket és végült ott fejezték be a nyomtatást.

Legszomorúbb sorsa Komáromi csipkés György debreceni professzor „Arany Bibliájának” volt. Debrecen városa több ezer példányban megrendelte Leidenben (Hollandiában) szép, aranyos díszkötésben. Mikor a kiadás készen lett és hazaszállították (1718-ban), a határon a jezsuiták valamennyit elkobozták. Először Pozsonyba hurcolták az aranyos Bibliákat, majd Egerbe. Ott hevertek a püspöki palota dohos pincéjébe raktározva 30 évig. Hiába kérte Debrecen kiadatásukat. Végül 1754-ben az egri püspöki palota udvarán máglyát raktak belőle és nagy diadallal elégették. Negyven katolikus pap sorakozott fel erre az „ünnepre”!

Ebben az időben külföldön is drága és ritka volt a Biblia, de ott legalább nem kobozták el. (Angliában pl. az volt a szokás hogy egy faluban 12 földműves szövetkezett egymással és közösen vásároltak egy drága Bibliát. Azután megállapodtak, hogy mindenki egy hónapig használhatja. Sorsot húztak. Aki az utolsó lett, nagy aggodalomban volt, megéli-e a tizenkettedik hónapot? Ezért volt nagyjelentőségű Brit és Külföldi Bibliatársulat megalakítása.)

 

  1. 1791-től napjainkig

1791-ben az országgyűlés megengedte a protestáns bibliakiadást. Mivel eddig Hollandiában nyomták a Károli Bibliafordítást, legcélszerűbb volt ott kinyomtatni. Meg is bíztak egy Utrechtben tanuló debreceni diákot: Pethe Ferencet, hogy szervezze meg a dolgot. Így készült el az utolsó utrechti kiadás, 1794-ben. Nemsokára jó üzletet remélve, hazai nyomda is vállalkozott a Károli Biblia kiadására.

Terveztek egy Magyar Bibliatársulatot is, de a napóleoni háborúk miatt nem volt rá pénz. Ekkor jött segítségünkre a Brit ás Külföldi Bibliatársulat. 1811-beb követe által 11 ezer forintot küldött e célra. Nagy volt az öröm. Az alakuló Magyar Bibliatársulat megkapta a királyi kiváltságot, hogy bibliák nyomtatására külön nyomdát állíthat föl. 1817. év elején megjelent az első hazai kiadás. Ezzel készültek a reformáció háromszázados ünnepére. A derült égből azonban lecsapott a villám.

A pápa kiátkozta a Brit és minden egyéb bibliatársulatot, mint amelyik veszedelmes a római egyházra. A magyar püspöki kar kihirdette az átkot, és Ferenc, az engedelmes király rögtön betiltotta a Brit Bibliatársulat támogatását, a hazai biblianyomtatást, sőt még a külföldről való behozatalát is.

A reformországgyűlések szabadabb szellemét kihasználva, a Brit és Külföldi Bibliatársulat előbb Sárospatakon (1825) majd a szabadságharc alatt Kőszegen (1848 és 1849-ben) kiadta a Károli Bibliát. Pozsonyban és Pesten pedig Biblia-lerakatokat állítottak fel, hogy amíg Magyarországon nem tudnak elegendő Bibliát nyomtatni, a Londonban nyomtatottat terjesszék.

A szabadságharc leverése után a társulat vezetőinek menekülniük kellett, a lerakatokat bezárták. A Bibliákat mint veszedelmes felforgató iratokat elkobozták. Meg is semmisítették volna valamennyit, ha London közbe nem lép. Ekkor a lefoglalt 58 ezer Bibliát rendőri fedezettel kikísérték az országhatárig, ott átadták a poroszoknak, akik helyet adtak Berlinben a „száműzötteknek.” Pár év múlva apránként szépen visszahordták őket.

Egészen a második világháború utánig ez a Brit és Külföldi Bibliatársulat adta ki nálunk a Károli féle fordítást. (Több mint száz kiadásban jelent meg eddig!) 1952-ben megalakult a Magyar Bibliatanács, amely azóta magyar pénzen, magyar földön adja ki a Bibliákat. Azóta készül egy új, modern fordítás is, felhasználva a régi Károli szöveget.

 

 

40. Livingstone Dávid

 

A Biblia, amely azt tanítja, hogy Isten előtt minden ember egyenlő, felébresztette több lelkészben a felelősségérzetet a rabszolgasorsban élő színes bőrűek iránt. Elindultak Afrikába, hogy segítsenek rajtuk. Ezek között volt Livingstone Dávid.

Livingstone (1813-1873) életét és munkáját legszebben, legrövidebben sírfelirata  mondja el: „Itt nyugszik Livingstone Dávid, aki életének 30 évét azzal töltötte, hogy a bennszülött pogányokat megtérítse és kikutassa Közép-Afrika ismeretlen útjait és hogy megszüntesse a szégyenletes rabszolgakereskedést. Csak a teste pihen itt, szívét Afrikában temették el a négerek, akiket annyira szeretett.”

Livingstone már tízéves korában maga kereste meg kenyerét egy skót pamutszövő gyárban. Amíg a szövőszálat izgatta a gépen, egy latin nyelvkönyvből tanult. Első keresetéből vette. Két álma volt: először kalandokra vágyott: a világ ismeretlen részeit felfedezni. (Akkor még sok fehér volt Afrika térképén, jelezve, hogy ott felfedezők még sohasem jártak.) A másik: életét másokért szentelni: megismertetni és megmutatni azoknak Krisztus szeretetét, akik még nem hallottak róla. Ezért a gyárból esti tanfolyamra járt, hogy elvégezhesse a középiskolát. Éjjel pedig olvasott.

Főként útleírásokat olvasott. Így akadt kezébe egy Kínáról szóló leírás, amelyben az író leírta, milyen nagy szükség van Kínában képzett orvosokra, anélkül aligha lehet rajtuk segíteni. Ekkor határozta el, hogy orvos lesz. Beiratkozott a glasgowi egyetemre (1836) és együtt tanulta az orvostudományt és a teológiát.

Amikor készen lett (1840), a Londoni Missziós Társaság kiküldte Afrikába. Fokvároson szállt partra és onnan 1200 kilométert gyalogolt északra, ahol missziói állomása volt. Gyógyított és prédikált. Alig kezdte el munkáját, baleset érte. Rálőtt az oroszlánra, azonban a lövés nem volt halálos, az oroszlán ráugrott és, szétmarcangolta a vállát. Meg is ölte volna, ha egy bennszülött kísérője közben le nem lövi a vadállatot. Balkarja ettől fogva béna maradt.

Bármerre járt, mindenütt térképet készített útjáról. A földrajztudósok úgy tudták, hogy egész Közép-Afrika belseje sivatag. Bennszülött hívei azonban azt mondták, hogy a nagy sivatagon túl van egy titokzatos nagy tó, bővizű folyókkal. Egy hosszú szárazság után nekivágott az ismeretlennek (1849) és hosszas vándorlás után meg is találta a hatalmas tavat, amelyet Anglia királynőjéről Viktória tónak nevezett el.

Felfedezéseiről állandóan jelentést küldött a Földrajzi Társaságnak Londonba. Sikerén felbuzdulva elhatározta, hogy keletről nyugatra járja végig Közép-Afrikát, amit még senki sem tett meg előtte.

  • Vagy utat nyitok a földrész belsejébe, vagy elveszek. – mondta.

Ekkor fedezte fel azt az óriási vízesést, amit a bennszülöttek Mennydörgő Füstnek neveztek. Útjain rettenetes nehézségekkel küzdött: hétszer forgott élete veszélyben. Vadállatok, mérges kígyók, mocsaras vidékek, forgószél, sárgaláz, cecelégy fenyegette.

  • Isten különös kegyelme kísért végig utamon, hogy célomat elérjem! – írta haza.

Ezután vissza kellett mennie Angliába (1866) pihenni, gyógyulni.

Jelentései óriási érdeklődést ébresztettek nemcsak Angliában, hanem az egész világon. Amikor hazaért, városok, egyetemek, tudós társaságok vetélkednek egymással, hogy meghívják előadást tartani. Nagy dolog volt, amit felfedezett, de még nagyobb volt az a szeretet, ahogyan a négerekről beszámolt. Ő volt szinte az első fehér ember, aki nem rabszolgafogó kötéllel és nem puskával ment közéjük, aki nem elvenni, hanem adni akart nekik.

A Földrajzi Társaság újabb expedícióval bízta meg: kutassa ki a Zambézi folyót és mellékvizeit. Ez a rész portugál gyarmat volt. Itt volt a rabszolgakereskedelem fő fészke. Megismerve, csak ennek megszüntetésre gondolt. Persze ez nem tetszett a rabszolgakereskedőknek. Ettől fogva mindenütt útját állták a hazug rágalmakkal fellázított bennszülöttek, semmi sem sikerült neki. Eltervelt útját nem tudta végigjárni, de útja mégsem volt hiábavaló, mert felfedte a rabszolgakereskedelem minden borzalmát. Angliába visszament elhatározta, akármi történik vele, elmond mindnet! Londonban 2500 ember hallgatta leleplező előadásait. Az újságok teljes egészében leközölték beszédeit:

  • Négymillió rabszolgát kell felszabadítani! – hangoztatta.

A Földrajzi Társaság kérte, mondjon le missziói munkájáról és szentelje életét csak a felfedezéseknek. Visszautasította. – Mint tudós csak leírhatom a négerek életét, e nem segíthetek rajtuk. Csak mint orvos és misszionárius. Fel akarom őket szabadítani babonáikból, tanítani és országukat a tisztességes kereskedelem számára megnyitni.

Harmadik útja volt egyben az utolsó. (Elindult 1865-ben.) Célja a Nílus forrásának megtalálása volt. Új, idegen kísérői, amikor a legnehezebb terephez érkezett, visszaszöktek Fokvárosba. Hogy bajba ne kerüljenek, azt a hazug hírt terjesztették, hogy Livingstonet megölték a vadak. Sokan elhitték, sokan kételkedtek benne.

Közben ő megmaradt kis csapatával leírhatatlan nélkülözések között folytatta tovább útját és meg is találta a Nílus forrásvidékét. Csonttá fogyott, jártányi ereje sem volt. Hűséges kísérői tíz héten át hordágyon cipelték vissza a kis faluba, ahonnét elindultak. Itt tárolt élelmüket és gyógyszereiket közben elrabolták. Livingstone készült a halálra. Pedig ekkor a segítség már csak ötnapi járóföldre volt tőle: egy amerikai újságíró: Henry Morton Stanley.

Az újságolvasók, akik már régóta nem hallottak semmit Livingstonról ostromolták egy amerikai lap szerkesztőjét, hogy tudjon meg bizonyosat Livingstonról: él-e vagy valóban meghalt? A szerkesztő legügyesebb riporterét, Stanleyt (Sztenli-t) bízta meg azzal, hogy menjen át Afrikába, kutassa fel Livingstonet, akár él, akár halott. Csak egyre vigyázzon, csinálja titokban, hogy meg nem tudják a konkurrens lapok és meg ne előzzék, költségek nem számítanak.

Stanley megszervezte a karavánt és elindult Afrikába. Két évig (1869-1871) kutatta Livingstone nyomát, míg végre rábukkant. Életét mentette meg az utolsó perecben. Amikor meglátták egymást, meghatva adtak hálát Istennek, hogy aki így összevezérelte őket. Stanley ellátta Livingstonet élelemmel, gyógyszerrel. Hónapokig volt mellette, míg erőre nem kapott. Kérte, jöjjön vele, haza, Angliába! Livingstone azonban nem hagyta el négereit.

Visszatérve Stanley valóban élete legnagyobb riportsorozatát írta meg az újságnak:

  • Megtaláltam Livingstonet!

Csodálatos megmenekülését Livingstone nem sokkal élte túl. Ismét az őserdőt járta. Egy reggel, 1873. május 4-én úgy találták az ágya előtt térdepelve, fejét tenyerére hajtva imádkozott, holtan. Szívét ott temették el Afrika közepén egy pálmafa tövében. Testét bebalzsamozták és levitték a tengerpartra. Onnan hadihajón szállították haza Londonba. Ott temették el, ahová a legnagyobb embereket szokták: a westminsteri apátságban, sírján van az említett felirat.

 

 

41. Schweitzer Albert

 

Kerek 40 év telt el Livingstone halála után, amíg ismét elindult egy lelkes és bátor orvos – misszionárius Afrikába azzal a céllal, hogy segítsen a négereken, úgy mint egykor Livingstone. Ez az egyszerre lelkész - tudós-orvos – orgonaművész volt Schweitzer Albert (1875-1965).

Schweitzer Albert apjától örökölte a Biblia és az orgona szeretetét: apja lelkész volt és kitűnően orgonált. Fia azonban még tehetségesebb volt. Már 9 éves korában helyettesítette templomuk kántorát. Apja nyomdokait követte érettségi után Strasbourgba ment egyetemre, és egyszerre hallgatta a filozófiát, teológiát és zenetudományokat. Közben átlátogatott Párizsba orgonát tanulni. Tanára éppen Bach kutatásával foglalkozott. Sokszor éjszakáig vitatkoztak, hogy megállapíthassák egy-egy Bach mű eredeti kottáját, mert a kéziratok között sok változat volt. Ekkor szerette meg Bach muzsikáját, nem is gondolva, hogy Bach később ezt milyen gazdagon fogja neki visszafizetni.

Huszonnegyedik születésnapján (1986) tervet készített jövőjére. Két részre osztotta. Elhatározta, hogy 20-30 éves koráig a tudománynak, igehirdetésnek és muzsikának szenteli életét. 30 éves korától pedig valami újat kezd, ami az emberek javára lesz. Hogy ez mi lesz akkor még nem tudta. Tervét meg is valósította.

Elvégezte egyetemi tanulmányait, lelkész lett Stasbourgban, itt prédikált minden vasárnap. Közben egymás után jelentek meg tudományos dolgozatai. Megírta a mindmáig legjobb Bach életrajzot és sajtó alá rendezte Bach össze műveit Amerika számára.

Amikor 30 éves lett, tanácsot tartott önmagával és elhatározta, hogy közvetlenül fogja az emberek javát szolgálni: orvos lesz Afrikában, ahol a legnagyobb a szükség. Lemondott lelkészi állásáról és beiratkozott az orvosi egyetemre. Mennyivel nehezebbe ment most a tanulás, mint 20 éves korában. Akkor azt tanulta amiben felnőtt: a bibliát, a muzsikát, most azonban az autonómia, de különösen a gyógyszertan volt végtelenül idegen és nehéz! Sokszor, amikor már nagyon belefáradt a gyógyszertanba, átszaladt orgonájához és egy óra hosszat muzsikált, amíg felfrissült.

Amikor meg volt az orvosi diplomája, a Párizsi Missziói Társaság rábízta egyik afrikai telepét: Lambarénét. Szülei, barátai mind ellenezték útját. Miért éppen Afrikába? – kérdezték. Schweitzer Albert úgy érezte, hogy az európai fehéreknek sok adóssága van az afrikai négerekkel szemben. Úgy érezte, ő példázatbeli gazdag ember, (Lukács 16,19-25) akinek mindene megvolt és vígan élt, Afrika pedig a Lázár, aki eddig csak rosszat kapott az élettől. A Párizsi Missziói Társaság csak úgy adott engedélyt a gyógyításra, ha a kórházat saját költségén építi fel. Most segített rajta Bach. Mindazt a pénzt, amit Bach életrajzáért, Bach kottáinak amerikai kiadásáért és orgonaversenyeiért kapott, mind erre használta fel. 70 ládával, amelyben a kórházi felszerelést vitte, hűséges feleségével, aki asszisztensnő és ápolónő volt, 1913 nagypéntekjén indult el Afrikába, búcsút mondva hazájának. Két évre tervezte afrikai tartózkodását, de négy és fél év lett belőle, mert közben kitört a háború. A négerek bizalmát első perctől fogva megnyerte, a betegek félelem nélkül jöttek hozzá.

Orgonát is vitt magával. Vastag ércládában őrizte, hogy a forró égövi nedvesség ne ártson neki. Ebéd után vette ki drága védőburkából és játszott rajta. Amikor felcsendültek Bach csodálatos dallamai az őserdőben, száz és száz néger hallgatta meghatottan, elbűvölve azt a muzsikát ingyen, amiért Európában drága árat fizettek.

1917-ben mint németet internáltak feleségével együtt Franciaországában. Másfél évig szenvedte az internálótáborok minden borzalmát. Mikor fogolycsere útján kiszabadult, visszatért Strasbourgba (1919). Mindent előröl kellett kezdenie. Semmije sem volt, csak adóssága, mert a háború alatt kölcsönöket kellett felvennie a lambarenei kórház fenntartására. Ekkor hívta meg Söderblom Svédországba előadásokat tartani. Az érsek előtt feltárta, milyen nagy bajban van, nem tudja, hogyan fogja visszafizetni adósságait. Söderblom azt tanácsolta, adjon orgonahangversenyeket a gazdag svédeknek. Óriási sikere volt. Rövid időn belül összejött a pénz az adósságra, sőt még több is. Ismét visszament Afrikába, amely most már második hazája lett. Lambarénben közben minden elpusztult, csak a betegek maradtak meg. Újjáépített mindent, szebbre, nagyobbra. Ettől fogva csak akkor jött vissza Európába, ha a kórháznak pénzre volt szüksége. Hangversenyeket adott és mind azokért, mind hanglemezeiért kapott tiszteletdíjakat mind, mindig nagyobbodó kórházaira fordította.

A második világháborúban nemcsak betegeknek, hanem az üldözötteknek is menedéke lett a lambarénei tábor. Amikor az ingyen gyógyított négerek kérdezték tőle:

  • Miért teszed ezt érettünk? – Ezt felelte:
  • Mert Krisztus bízta rám, hogy segítsek a rászorulókon.

Lambarénében minden vasárnap prédikált a négereknek.

  • Meg akarom szabadítani őket babonáiktól, félelmeiktől és ezt csak Krisztus keresztje tudja legyőzni.

Munkásságáért 1953-ban béke Nobel-díjat kapott. 90 éves korában, gyógyító munkája közben aludt el örökre.

 

 

 

42. Szabó Aladár

 A magyar lelki megújulás úttörője hazánkban Szabó Aladár volt (1862-1944).

Mint Livingstone, ő is nagyon szerette az érdekes könyveket. A kis faluban, ahol laktak (Tácon, Fejér megyében) nem volt sok könyv, anyja alig győzött neki könyveket szerezni.

Egyszer anyja a Bibliát adta kezébe: - No hát olvasd a Bibliát! – buzdította. Hozzá is fogott. Először innen-onnan kapkodva az érdekes részeket olvasta, a Jelenések Könyvéről megállapította: Ez azután érdekes! Utána elolvasta elejétől végig. Soha nem hagyta abba, mindennapi „kenyere” lett. Leérettségizett. betegség miatt egy évig pihennie kellett.  Anyja most egy egyházi könyvtárost kért meg, válogasson fiának könyvtárából jó könyveket. Így hozott között neki egy vastag Kálvin életrajzot. Annyira érdekesnek találta, hogy egymás után kétszer is elolvasta. Elgondolkozott: Milyen szép tiszta életet élt Kálvin és társa, Fárel. Milyen jó lenne ma is olyan szép életet élni, mint végül a genfiek éltek Kálvin vezetésével. Így határozta el, hogy lelkész lesz. Kicsit szorongva indult a budapesti Teológiára falujából. Hogyan lehet Pesten a kísértéseket elkerülni? A Teológián csakhamar kitűnt társai közül nemcsak tehetségével, hanem azzal is, hogy mindennap olvasott Bibliát. A következő évben (1881) olyan sokan iratkoztak be a Teológiára, hogy nem fértek el, még egy kis internátust kellett külön bérelni. Ennek Szabó Aladár lett a felügyelője. Hasonló gondolkozású társaival boldogan költöztek át a „Kis internátusba”. Minden ebéd után összejöttek a Bibliát olvastak, magyaráztak lelki épülésükre.

Egy napon a Bibliatársulat egy árusa kopogtatott náluk.

  • Hát maguk mit csinálnak? – kérdezte meglepetve.
  • Bibliát olvasunk épülésünk céljából! – felelték.
  • Hogy örülne ennek Moody (Múdi) tiszteletes!
  • Ki az a Moody tiszteletes? – a Skót Misszió lelkésze. –fejeződött be a beszélgetés. Pár nap múlva a Skót Misszió lelkésze meg hívta Szabó Aladárt lakására, teára. Megtetszett neki a komoly teológus ifjú. Mind gyakrabban hívta magához, bibliaolvasó társaival együtt.

Itt ismerkedett meg Szabó Aladár azokkal a belmissziói munkákkal, amelyek nálunk még ismeretlenek voltak, de külföldön már régen folytak. Először a gyermekek között végzett vasárnapi iskolával. Nemsokára teológus társaival ők is tartottak ilyeneket különböző gyülekezetekben. Ezután az ifjúság között tartottak bibliaköröket, ebből alakult a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (1883).

A Teológia elvégzése után nemsokára visszahívták tanárnak (1887). Megnősült, és most feleségével együtt varróórákat tartottak. Felesége tanította szabni-varrni az asszonyokat, Szabó Aladár pedig a végén bibliát magyarázott. Ebből lett a Lorántffy Zsuzsanna Egylet.

Egyházi életnek nagy szüksége volt megújulásra. Mind kevesebben jártak templomba. A vezetők tanakodtak is, mi lehet az oka ennek? Mivel lehetne visszavezetni az elmaradozó híveket? Csillogó prédikációkkal, nagyobb tudományossággal? Szabó Aladár ekkor egy könyvében, az „Új óramutató”-ban rámutatott a bajok igazi okára és az egyetlen segítségre: Senki más nem segíthet az egyházon, csak Jézus Krisztus! Őreá van szüksége mindenkinek. Beszámolt munkájáról, amelyet már elkezdett és ezzel a felhívással fejezte be könyvét: Alakítsunk belmissziói egyesületeket!

Ezek a belmissziói egyletek a maguk idejében áldott munkát végeztek. Ma ezt a munkát nem külön egyesületekben, hanem a gyülekezeten belül az egyház végzi.

 

 

43. Kunst Irén és Molnár Mária

 

A megújulás felébresztette hazánkban is a felelősséget az elmaradott népekkel szemben. Ketten életüket is áldozták azért, hogy segítsenek az Ázsiában élő kínaiakon, ausztráliai őslakosokon: Kunst Irén (élt 1869-1934) és Molnár Mária (1886-1943)

 

Kunst Irén

11 éves korában jött Magyarországra édesanyjával (1880). 19 éves korára magyar és német tanítónői diplomát szerzett, majd angolul akart tanulni. Az angol tanárnő, aki tanította, egy vasárnap elhívta, jöjjön el vele a Skót Misszió iskolájába. Semmi kedve nem volt hozzá. De gondolta, ha a tanárnő már felgyalogolt érte a harmadik emeletre, illik vele menni. De csak egyszer, többször nem. Azonban elment másodszor is és ezután minden vasárnap.

Édesanyjának nem tetszett a nagy buzgóság: - Micsoda dolog ez – korholta -, fiatal lány létedre mindennap olvasod a Bibliát? Ki látott ilyent?  Nem is sejtette, hogy leánya már azt forgatta a fejében, hogy kimegy Ázsiába a pogányok közé őket tanítani. Egyenlőre azonban szó sem lehetett róla. Megvakult édesanyjának egyetlen támasza volt.

Édesanyja halála után (1903) egy Kínában járt amerikai misszionárius tartott Szabó Aladáréknál házi istentiszteleteket. Kunst Irén mindig ott volt. A harmadik alkalommal odamerészkedett a misszionáriushoz: - Tudom, hogy az Úr engem is Kínába hívott, de nem tudom hogyan jussak oda? A lelkész megadta a libenzelli misszió címét, mondván, hogy kiképzik. De ugyanakkor kis  füzeteket is adott neki azzal, hogy olvassa csak el. Az 1900-as boxerlázadás volt ezekben leírva, hogy hány európai misszionáriust gyilkoltak le. Kunst Irén nem rémült meg. Rögtön írt Liebenzellbe. 33 éves volt ekkor, meghaladta a felvételi kort. Mégis felvették, kiképezték.

1904 tavaszán hazajött, búcsúzni hazájától. El kellett adnia bútorait, pesti családi házát, minden kedves holmijától elválni. DE mindenét elhagyta szívesen, hogy Kínába mehessen.

Ősszel elindult a nagy útra. Amikor hajója Hátsó – Indiában kikötött, akkor látott először életében kínaiakat. Félmeztelen, piszkos, copfos emberek voltak, akik a hajók kirakodásában segítették. Megborzadt: - Ilyen emberek közé kell mennem? Inkább visszafordulok! – De Krisztusra gondolt, aki őérettük is meghalt. Megszűnt  borzadása és már tudta szeretni a kínaiakat

Sanghaiban szállt partra. Kínai ruhába öltözött és elindult északra állomáshelyére, a vak leányok intézetébe. (Kínában akkor az volt a szokás, hogy a vak gyerekeket megölték, mert semmi hasznukat nem vehették. A misszió magához vette a halálra ítélt kicsiket és felnevelte. Eleinte nem szívesen adták oda a missziónak a kis vakokat, mert féltek a bálványaiktól. Később  már annyi gyereket adtak oda, hogy az intézetet háromszor is meg kellett nagyítani. Itt tanult meg Kunst Irén kínaiul és a vakírást is. A vakokat nemcsak olvasni tanították meg, hanem szőni-fonni, sőt a tehetségesebbeket zenetanárnőnek, tanítónőnek is kiképezték. 1910-ben ismét lázadás tört ki Kínában. Az intézetet kirabolták, templomukat felgyújtották, de nekik semmi bajuk sem lett. 1913-ban hazajött pihenni. Egy évet szánt erre, de hét év lett belőle, mert közben kitört a világháború.

1921-ben 51 éves korában ment ismét vissza Kínába. Sok rabló tanyázott vidékükön, többször reájuk törtek, Isten azonban mindig megóvta:

  • Hagyjuk az öreganyót! Ne bántsuk! – mondták.

64 éves korában úgy halt meg, hogy egy mindenkitől elhagyott tífuszos beteget ápolt. Elkapta a betegséget és ő is meghalt. Ott temették el a város falain kívül, két másik európai misszionárius mellé.

 

Molnár Mária

Molnár Mária húsz évig volt diakonissza a győri református gyülekezetben. Esze ágában sem volt pogányok közé menni. Azért ment ki Liebenzellbe, hogy nyelvtudását tökéletesítse. (1925) Itt esténként a misszióból visszatérők mondták el élményeiket, tapasztalataikat. Egyszer a csendes óceán mellől jött valaki, aki beszámolt arról, hogy milyen szép munka folyik Mánusz szigetén. De addig nem jöhet onnan senki haza szabadságra, amíg valaki ki nem megy helyette. Molnár Mária úgy érezte, a felhívás neki szólt.

Felkereste az igazgatót és bejelentette:

  • Engem várnak a szigetek!

Az úgy meglepődött, hogy szóhoz sem tudott jutni.

  • De Mária testvér – mondta -, már kora is akadály (40 éves volt), mert gyönge szervezete nem bírná a forró éghajlatot!

Az első orvosi vizsgálat valóban alkalmatlannak találta.

De ő addig erősködött, míg másodszor is megvizsgálták és ennek eredménye jó volt. 1928 tavaszán érkezett meg Mánusz szigetére. Itt már 15 éve volt missziói állomás, két lelkészházaspárral. Verandás szép faházat felvirágozták a feketék és „Isten hozta” felirattal fogadták. Molnár Mária rögtön szívébe fogadta őket.

  • „Ezek a feketék az én apám, anyám, fitestvéreim és nőtestvéreim” – érezte.

Tanított az iskolában a gyermekek között és kezelte a betegeket. Most vette hasznát annak, hogy az első világháborúban ápolónő volt. A kezelés befejeztével megszólalt a csigakürt, ez a volt a harang, és a „Miszisz doktor”, ahogy nevezték, áhítatott tartott a gyerekeknek, betegeknek együtt.

Hamarosan segítőtársa akadt: szakácsa, tolmácsa, nyelvmestere Lomon. Ő volt a kísérője esténként, amikor a fekvő betegeket látogatta. Molnár Mária tudta, hogy az öregek, akik vele együtt énekeltek, imádkoztak esténként, 15-20 évvel ezelőtt még embert ettek. Pitilun hagyták abba utoljára az emberevést.

Munkája első gyümölcseként 1929 húsvétján három feketét kereszteltek, az első volt Lomon, aki a keresztségben József nevet vette fel. 1935-ben haza kellett jönnie, mert a trópusi láz nagyon legyengítette. Visszatérése után nemsokára kitört a második világháború. Az egyik lelkészt, Walter Frigyest Ausztráliába internálták.

1942-ben foglalták el a japánok a szigetet. Megtiltották az istentiszteletek tartását.

  • Csak egy Isten van, a japán császár! – parancsolták.

Valaki beárultat, hogy Molnár Mária őrzi a mánuszi lefordított Biblia kéziratát. A japánok házkutatásokkal zaklatták, de Lomon József olyan ügyesen elrejtette azokat, hogy nem akadtak rájuk.

1943-ban márciusában azzal az ürüggyel, hogy másik szigetre szállítják őket, egy hadihajóra tereltek minden fehér embert, Molnár Máriát is. Másnap a nyílt tengeren géppuskával megölték őket, holttesteiket pedig beledobták a tengerbe. Így lett Molnár Mária társaival együtt hitének értanúja.

A második világháború befejezése után Mánuszon újra megindult az élet. A gyülekezet élére Lomon József állt. Ő írta meg Magyarországra Molnár Mária halálának történetét. Azóta már bennszülött lelkészek végzik tovább a missziói munkát: hirdetik az Igét, tanítanak.

Molnár Mária áldozatos szolgálata nem volt hiábavaló