Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BELICZAY ANGÉLA: EGYHÁZTÖRTÉNET I.

2014.11.05

A KERESZTYÉN EGYHÁZ TÖRTÉNETE A REFORMÁCIÓIG

AZ APOSTOLOK CSELEKEDETEI

 

1. A keresztyén egyház megalakulása

                        (Apostolok Cselekedetei 2. rész)

A keresztyén egyház pünkösd ünnepén, a Szentlélek eljövetele napján Jeruzsálemben alakult meg.

Jézus mennybemenetele után a tanítványok az Úr parancsa szerint visszamentek Jeruzsálembe és szállásukon, Márk anyjának házába zárkózva, imádkozva várták a megígért Szentlelket. Tíz nap múlva, pünkösdkor, amely az aratás ünnepe volt, hirtelen zúgás támadt, mint egy hatalmas szélroham zendülése és betöltötte az egész házat, ahol ültek. Kettős tüzes nyelvfélék jelentek meg felettük és leszálltak mindnyájukra: Jézus tanítványai megteltek Szentlélekkel.

Megbátorodtak. Kimentek az ünnepre összegyűlt sokaság közé és prédikáltak Krisztusról. Az emberek álmélkodtak, mert mindenki a maga anyanyelvén hallotta őket beszélni. Mások viszont gúnyolódtak:

  • Édes bortól részegedtek meg!

Péter volt a legbátrabb közöttük. Előállott:

  • Nem vagyunk mi részegek. Hanem beteljesedett, amit Joel próféta jövendölt: kitöltetett a Szentlélek! Tudjátok meg, hogy akit ti keresztre feszítettetek, és aki feltámadott: Jézus, a megígért Krisztus!

A hallgatóság kemény szíve megtört:

  • Mit tegyünk? . kérdezték.
  • Térjetek meg és keresztelkedjetek meg Jézus Krisztus nevébe! – válaszolta Péter.

Örömmel vették az ő beszédét és megkeresztelkedtek mintegy háromezren.

Belőlük alakult az első keresztyén gyülekezet. (Kr. u.30). A gyülekezetekből pedig a keresztyén egyház.

 

2. Péter és János

                                   (Apostolok Cselekedetei 3. rész)

Az első keresztyének eljártak a templomba imádkozni, de külön is összejöttek házaikban. Itt hallgatták az apostolok tanítását és közösen részesültek az Úrvacsorában. Számuk napról napra nőtt. Nemsokára már ötezren voltak.

Nem sokáig élhettek azonban békességben, mert a nép vezető látva, hogy mind többen vannak, el akarták némítani őket. Az első, akiket megfenyítettek, Péter és János voltak. Az első pedig, akit hitéért meg öltek: István diakónus volt.

Péter és János egy napon együtt mentek a templomba imádkozni. Amint a templom Ékes kapujához értek, egy sánta koldust találtak a küszöbön, kéregetve. Amint a sánta meglátta őket, könyörögve nyújtotta feléjük kezét.

  • Nézz ránk! – parancsolta Péter.

Az reménykedve figyelt rá, és várta, hogy arany vagy ezüstpénzt kap tőle. Péter azonban ezt mondta:

  • Aranyom és ezüstöm nincsen, amim van, azt adom neked. A názáreti Jézus nevében mondom néked, kelj fel és járj!

Megragadta a sánta jobb kezét és felemelte. Azonnal felugrott és járt. Bement velük a templomba, örömében ugrándozva szökdelt és dicsérte Istent.

Látta ezt az egész nép, és amikor megismerték, hogy ő az Ékes kapu sánta koldusa, megdöbbenve összefutottak. Péter hozzájuk lépett:

  • Min csodálkoztok? Miért néztek úgy ránk, mintha saját erőnkből gyógyítottuk volna meg ezt a sántát? Nem mi, hanem Jézus, akit Isten feltámasztott a halálból, adta vissza neki egészségét, szemetek láttára! –

Amíg beszélgettek, durva kezek ragadták meg őket. A papok parancsára katonák vették őrizetbe őket. Másnap a főpapok és írástudók elé állították Pétert és Jánost.

  • Kinek a nevében tettétek ezt? – kérdezték kíváncsian a vezetők.

Péter megtelt Szentlélekkel és bátran beszélt Jézusról. Olyan erővel, hogy a főpapok elcsodálkoztak, hogyan tudnak ezek az iskolázatlan emberek ilyen ékesen beszélni?

Azután keményen rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében többé ne tanítsanak. Péter és János azonban szembeszállt velük:

  • Inkább Istenre hallgatunk, mint rátok, mert nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azt el ne mondjuk. – Amikor elengedték őket, visszamentek a gyülekezethez és elbeszélték, hogy mit parancsoltak a főpapok. A gyülekezet buzgón imádkozott érettük, hogy prédikáljanak csak bátran tovább.

 

 

3. István diakónus halála

(Apostolok cselekedetei 6-7. rész)

Az apostolok munkája úgy megszaporodott, hogy nem győzték egymaguk. Választottak hát maguk mellé segítőtársakat, akik a szeretetmunkát. A szegények, özvegyek, betegek gondozását végezték. Ezeket a férfiakat nevezték diakónusoknak. Közülük kivált tehetségével, bátorságával István. Ő lett az első vértanú.

István (Kr.u.31) olyan bölcsességgel vitatkozott a vénekkel, hogy azok nem bírtak vele. Haragjukban fellázították a népet. A nagytanács elé vitték és azzal vádolták, hogy káromolta a templomot és Mózes törvényét. István nem védekezett, hanem inkább szemükre vetette hitetlenségüket. Mire dühösen rárohantak, kihurcolták a városból és megkövezték. Amíg a kőzápor rázúdult, István így imádkozott:

  • Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet! – haldokolva térdre esett, utolsó szava ez volt: - Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt.

Egy Saul nevű ifjú nem dobott rá követ, bár helyeselte megkövezését. Az ő lábaihoz rakták le felsőruháikat a megkövezők.

 

 

4. Fülöp és az etióp főember

(Apostolok cselekedetei 8. rész)

Még azon a napon, hogy Istvánt megkövezték, megindult az üldözés a jeruzsálemi keresztyének ellen. A hívek szétoszlottak és más városokba folytatták a missziói munkát. Ezek között volt Fülöp is, Istvánnak diakónustársa. Ő keresztelte meg az első pogányt. Egy etióp főembert.

Fülöp éppen Samáriában prédikált, amikor így szólt hozzá az Úrnak angyala:

  • Menj el dél felé, a tenger felé vezető útra!

Fülöp engedelmeskedett. A néptelen úton egyszer csak egy fényes hintót látott közeledni.

  • Menj oda és csatlakozzál hozzá! – szólt a Lélek Fülöp szívében.

Fülöp odafutott és meglepetten látta, hogy fekete bőrű, fényes ruhájú főember ül benne, aki Ézsaiás próféta könyvéből olvas hangosan.

Az etiópok királynőjének kincstartója volt, aki feljött imádkozni a jeruzsálemi templomba. Valószínűleg ott szerezte meg Ézsaiás próféta könyvét. Hazatérőben a csendes országúton azután elővette és ahogy akkor szokás volt, hangosan olvasott belőle.

Fülöp megkérdezte:

  • Érted, amit olvasol?
  • Hogyan érthetném – felelte szomorúan a szerecsen-, ha csak valaki meg nem magyarázza!

Fülöp fellépett mellé a hintóra, a főember pedig ismét olvasta:

  • Ahogy a bárány néma a nyírója előtt, úgy hallgatott ő is…- Megkérdezte:
  • Kiről mondja ezt a próféta, magáról-e vagy másvalakiről?
  • Másvalakiről – felelte Fülöp,- a Messiásról, aki a Jézus Krisztus.

Majd részletesen hirdette neki az evangéliumot. Az etióp boldogan hallgatta és hitt az Úrban. Vízhez értek.

  • Itt a víz, keresztelj meg! – kérte a főember Fülöpöt.

Kiszálltak a hintóból, bementek a vízbe és Fülöp megkeresztelte az első pogány embert. Amikor kijöttek a vízből, a Lélek elragadta Fülöpöt. A szerecsen nem látta többé, de Krisztus ott maradt szívében.

 

 

5. Pál apostol

a.) Megtérése

(Apostolok Cselekedetei 9. rész)

Saul, aki helyeselte István megkövezését, eleinte üldözte Jézus tanítványait. Jeruzsálemben házról házra járt és börtönbe hurcolta a keresztyéneket. Azután elindult Damaszkuszba, hogy ott folytassa az üldözést. Útközben megjelent neki Jézus és Saul megtért.

Ahogy ment az úton, hirtelen fény sugározta körül, és ez a szózat hallatszott:

  • Saul, Saul, miért kergetsz engem?

A megszólított leesett a földre és remegve kérdezte:

  • Kicsoda vagy, uram? – Mire az égi hang így felelt:
  • Én vagyok Jézus, akit te kergetsz!

Az üldöző kemény szíve megtört és alázatosan kérdezte: - Uram, mit akarsz, hogy tegyek?

  • Menj be a városba és ott majd megmondják neked! – hangzott a válasz.

Saul felkelt a földről, de amikor kinyitotta szemét, semmit sem látott. Megvakult, úgy, hogy kézenfogva vezették be Damaszkuszba. Itt eljött hozzá egy Anániás nevű keresztyén, rátette a kezét szemeire és ezt mondta:

  • Saul, Jézus, az Úr, Aki megjelent neked az úton, maga küldött engem, hogy újból láss és vegyél Szentlelket!

Saul azonnal visszanyerte látását és megkeresztelkedett. (Kr.u. 31)

Új életet kezdett. Régi életével még a régi Saul nevét is elhagyta, új nevet vett fel: Paulus, ami Pált jelent.

Megtérése után néhány nap múlva már bement a damaszkuszi zsinagógába és bátran prédikált a krisztusról. Az emberek nem értették ezt a hirtelen fordulatot („pálfordulást”). Először csak megdöbbentek:

  • Hát nem azért jött ide, hogy megkötözze Jézus híveit és most íme, Róla prédikál?

Azután vitatkoztak vele, végül felháborodásukban elhatározták, hogy megölik. Megtudták ezt a keresztyén hívek, és éjjel leeresztették Pált a város falán egy kosárban. Így menekült meg.

 

b.) Az első térítői út: Lisztra

(Apostolok cselekedetei 14. rész)

Pál először szülővárosába menekült. Innen hívta meg az antióchiai gyülekezet vezetője: Barnabás. Antióchia arról lett nevezetes, hogy itt nevezték először Jézus követőit krisztiánoszoknak, vagyis keresztyéneknek. Ez a gyülekezet küldte egy év múlva Pált és Barnabást missziói útra.

Első térítői útjának legnevezetesebb állomása Lisztra volt, ahol először isteneknek vélték őket, azután megkövezték Pált.

Ez a város régen híres volt Kisázsiában. Pogány lakói azt hitték, hogy valamikor istenek jártak közöttük álruhában, akiknek szép templomot építettek.

Amikor Pál és Barnabás hirdette közöttük az evangéliumot, Pálnak feltűnt, hogy sánta ember, aki soha nem tudott járni, milyen feltűnően figyel rá. Szeme ragyogott, amikor Jézus gyógyításairól szólt. Az apostol látta, hogy van hite a gyógyulásra és hangosan rákiáltott:

  • Állj lábadra egyenesen!

A sánta tüstént felállt és járt.

A sokaság látta ezt a csodát és lelkesen kiáltozott:

  • Istenek jöttek el ismét mihozzánk, emberi alakban!

Megmozdult az egész város. Előjöttek a pogány papok, akik bálványisteneiknek állatokat szoktak áldozni és azokaz az áldozat bemutatása előtt feldíszítették. Most bikákat koszorúztak fel és azokat akarták levágni az isteneknek hitt Pálnak és Barnabásnak. Ők kézzel-lábbal, rémülten tiltakoztak:

  • Emberek, mit akartok tenni? Mi is hozzátok hasonló emberek vagyunk! Éppen az evangéliumot hirdetjük néktek, hogy hagyjátok el ezeket a hiábavalóságokat, és térjetek az élő Istenhez!

Nagy nehezen lecsendesítették a sokaságot és megakadályozták, hogy áldozatot mutassanak be nekik.

Az apostol magvetése azonban nemcsak gyümölcsöt termett, hanem gyűlöletet is. A sokaság, amely először istenítette, pár nap múlva ellenségeitől felizgatva megkövezte. Mikor azt hitték, már meghalt, kivonszolták a városból és otthagyták. Isten azonban megőrizte Pált, nem halt meg. Amikor tanítványai körülvették, magához tért, felkelt és elment onnan.

 

c.) A második térítői út: Filippi

(Apostolok Cselekedetei 16. rész)

Pál apostol először csak Kisázsiában prédikált. Második térítői útjának döntő eseménye az volt, hogy átvigye az evangéliumot Európába. Filippiben prédikált, majd Athénben.

Pál második térítői útja elején végiglátogatta gyülekezeteit, így jutott el Kisázsia legészakibb városába: Troásba. Troás élénk kikötőváros volt az Égei tenger partján. Innen lehetett a legrövidebben áthajózni Európába. Pál vissza akart innen fordulni, éjjel azonban egy macedóniai férfi jelent meg neki álmában és kérte őt:

  • Jöjj át Macedóniába és légy segítségünkre!

Isten útmutatását látta ebben és átkelt a tengeren. Macedónia fővárosában, Filippiben kötött ki.

Ebben a görög városban nem a zsidóknak istentiszteleti helyük, hanem a város mellett levő folyó partján jöttek össze imádkozni. Pál és segítőtársa, Silás is idejárt ki, hogy az evangéliumot hirdesse. Útközben többször találkoztak egy rabszolga leánykával, akit démoni erők tartottak hatalmukban. Amikor rohamok gyötörték, jövendőt mondott. Szenvedésével gazdáinak nagy hasznot hajtott. Pál megszánta a leánykát és meggyógyította.

Gazdái éktelenül megharagudtak, hogy jövedelmük megszűnt. Bosszúból fellázították a várost, és bíróság elé hurcolták Pált és Szílást. Azzal váddal, hogy tiltott szokásokat hirdetnek. A bírák megvesszőzték őket, majd átadták a börtönőrnek, aki a legbelső tömlöcbe vetette őket és lábaikat kalodába szorította. Pál és Szilász nem törődtek a fájdalmaikkal, hanem a börtönben hangosan imádkoztak és dicséretet énekeltek. Megrendülve hallgatták őket a foglyok.

Éjféltájban hirtelen földrengés támadt. Kivágódtak az ajtók, lehullottak a bilincsek. A börtönőr felriadva álmából rémülten látta, hogy minden ajtó tárva-nyitva. Azt hitte, megszöktek a foglyok, akikért életével felelt. Kihúzta kardját és öngyilkos akart lenni. Pál rákiáltott:

  • Ne tégy kárt magadban, hiszen itt vagyunk mindnyájan!

A börtönőr berohant, felindultan borult az apostol elé:

  • Uraim, mit kell tennem, hogy üdvözüljek? (örök életem legyen)
  • – Higgy az úr Jézus Krisztusban és üdvözülsz mind te, mind házadnépe! – felelte Pál és hirdette nekik az evangéliumot.

A börtönőr azonnal felvitte Pált és Szilást lakásába, megmosta sebeiket és asztalt terített nekik. Családjával együtt örvendeztek a szabadulásnak.

Amikor másnap a bírák megtudták, hogy Pál római polgár és hogy igazságtalanul került börtönbe Silással, nagyon megijedtek. Római polgárt ugyanis nem volt szabad ítélet nélkül megvesszőzni. Bocsánatot kértek a két tanítványtól, és szabadon bocsátották őket.

 

 

 

d.) Pál Athénben

(Apostolok cselekedetei 17. rész)

 

Filippiből Pál egyedül ment tovább Athénbe, Görögország fővárosába. Háborgó lélekkel nézte a város sok szép templomát, szentélyét, mert mindegyik bálványokkal volt tele. De felháborodott azon is, hogy az utcákon csupa tétlen embert látott. Az athéniek nem szerettek dolgozni, csak vitatkozni. Mindig valami újabb tanítást, bölcsességet, vallást hajszoltak. Ezért szívesen szóba álltak Pállal is:

  • Valami új istenséget hirdetsz nekünk? – kérdezték kíváncsian.

Azután felvitték Pált törvényszékük épületébe, ahol a vitatkozást is tartották, hogy magyarázza meg tüzetesen, mi az az új tanítás, amit hirdet?

Pál bátran kiállt a sok pogány bölcs között a középre:

  • Athéni férfiak, úgy látom, igen istenfélők vagytok, mert amikor bejártam templomaitokat, egy olyan oltárra is akadtam, amire ez volt írva: Az ismeretlen Istennek! Akit ti ismeretlenül tiszteltek, azt hirdetem én nektek! –

Az athéniek érdeklődve hallgatták egészen addig, amíg Jézus feltámadásáról nem szólt. Akkor félbeszakították és gúnyosan legyintettek:

  • Majd máskor hallgatunk meg téged!

Gőgös, pogány szívük nem tudta elhinni, hogy van feltámadás.

 

e.) A harmadik térítői út: Efézus

(Apostolok Cselekedetei 19. rész)

 

Pál harmadik missziói útjának legfontosabb állomása Efézus volt. Ebben a városban épült az ókor hét csodájának egyike: az óriási Diána templom. Ennek ezüstből készített, kicsinyített mását kegytárgyként viselték és imádták. Pál két évig tartózkodott Efézusban. Egy bizonyos Tirannus iskolájában tanított. Munkája nyomán virágzó gyülekezet alakult Efézusban. Haraggal figyelték ezt a kegytárgyat készítő ötvösök és lázadást szítottak ellene, hogy munkáját lehetetlenné tegyék.

Vezetőjük, Demeter, egy napon összehívta az ötvösöket és így lázította őket:

  • Férfiak, látjátok, hogy ebből a mesterségből nagy hasznunk van. De amióta ez a Pál itt prédikál, és azt hirdeti, hogy nem istenek azok, amiket mi csinálunk, nemcsak mi jutunk csődbe, hanem magát az efézusi holdistennőt: Dianát is semmibe veszik!

Az indulatok elszabadultak és a mesteremberek kiáltozni kezdtek:

  • Nagy az efézusi Diána!

Mintegy két óra hosszat zajongtak. A tüntetés kiterjedt az egész városra. Végül már úgy összezavarodott a tömeg, hogy senki sem tudta, miért jöttek össze, csak kiáltozták:

  • Nagy az efézusi Diána!

Pál közéjük akart menni, hogy lecsillapítsa őket, de barátai nem engedték. Tudták, hogy élete veszélyben forog. A zavargásoknak a város jegyzője vetett véget.

  • Miért kiáltoztok? – csillapította a sokaságot.

Ha Demeternek és társainak valami panasza van valaki ellen, menjen a bíróságra! De ezért a zavargásért könnyen lázadással vádolhatnak titeket, mert semmi okot nem tudtok felmutatni rá. A tömeg lecsendesedett és lassan szétoszlott. Pálék megmenekültek.

 

f.) Pál elfogják Jeruzsálemben

(Apostolok Cselekedetei 23. rész)

Pál minden missziói útján adományokat a jeruzsálemi gyülekezet szegényei számára. Harmadik útja végén elhatározta, hogy személyesen viszi el az adományokat Jeruzsálembe. Ez a látogatás Pál elfogatásával végződött. Félix, a római helytartó Cezáreában tartotta vizsgálati fogságban.

Az apostol pünkösd ünnepére érkezett fel Jeruzsálembe. Felkereste az apostolokat és örömmel számolt be nekik arról, hogy a pogányok is hittel fogadják az evangéliumot. Az ünnep utolsó napján bement a templomba is. Itt azonban felismerték Kisázsiából való ellenségei. Rárohantak és dühvel vádolták:

  • Ez az  ember a törvény és a szent hely ellen prédikál, méltó a halálra!

Felzúdult a város, összecsődült a nép és kivonszolták Pált a templomból, hogy megöljék.

A hírmondók sietve jelentették a zavargást a római helyőrség ezredesének, aki azonnal lesietett katonáival a templomba. Kiszabadította Pált az ütlegelők kezeiből és nyomozódva érdeklődött:

  • Ki ez az ember és mit tett? De mindenki más kiabált.

A nagy lármában az ezredes nem értett semmit. Megkötöztette hát Pált és felvitette a várba, hogy majd kivizsgálja ügyét.

A zsidók azonban türelmetlenek voltak. Negyvenen összeesküdtek, hogy addig nem esznek és nem isznak, amíg meg nem ölik Pált. Megtudta ezt Pál nővérének fia és jelentette az ezredesnek. Az rögtön katonákat rendelt elő és kíséretükben elküldte Pál Cézáreába a római helytartóhoz, Félixhez.

A főpapok Félixnél vádat emeltek Pál ellen, de ő elnapolta a tárgyalást. Kíváncsi volt az apostolra és magához hívatta őt. Feleségével együtt érdeklődve hallgatta, amit Pál a Jézus Krisztusba vetett hitről beszélt. De amikor az igazságról, önmegtartóztatásról és eljövendő ítéletről szólt, megrémült és elküldte:

  • Most menj, majd később hívatlak!

Volt oka a rémületre, mert hivatalában nem volt tisztakezű, azt is remélte, hogy Páltól pénzt kap. Így maradt az apostol Cézáreában két évig vizsgálati fogságban.

 

g) Pál bírái előtt

(Apostolok Cselekedetei 25-26. rész)

Két év múlva leváltották Félixet. Utóda Festus lett. A főpapok újból feljelentették Pált. Festus kedvezni akart a zsidóknak és kész volt kiadni Pált ellenségeinek. Pál azonban, mint római, a császárhoz fellebbezett,

Pár nap múlva a zsidók új királya, Agrippa Cezáreába jött, hogy köszöntse a római helytartót: Festust. Ez elmondta neki, milyen különös foglyot hagyott itt neki Félix. Agrippa kíváncsi lett:

  • Magam is szeretném hallani azt az embert! – mondta.
  • Holnap hallani fogod! – ígérte neki Festus.

Másnap bevonult nagy pompával a király, a helytartó, meg az előkelőségek a nagy kihallgatási terembe. Elővezették Pált. Agrippa kegyesen intett neki:

  • Megengedjük, hogy szólj a magad érdekében! –

Pál remek beszédet mondott a maga védelmére. Elmondta megtérése történetét, majd prédikált Jézus Krisztusról, aki mint a próféták által megjövendölt Messiás szenvedett, de Aki végül is feltámadott. Festus gúnyosan rászólt:

  • Bolond vagy Pál, a sok tudomány megbolondít téged!

Pál öntudatosan felelt:

  • Nem vagyok bolond, Festus, igaz és józan a beszédem. Tud ezekről a király is. Ugye – fordult Agrippához – te hiszel a prófétákban?

Ámde a király nem mert színt vallani, csak annyit válaszolt:

  • Majdnem ráveszel arra, hogy keresztyénné legyek! – Pál felsóhajtott: - Kérem Istent, hogy ne csak majdnem, hanem nagyon is, te is meg mindenki, aki ma hallgatott engem, keresztyénné legyen!

A kihallgatást Festus fejezte be.

  • A császárhoz apelláltál, hát a császár elé kerülsz!

 

h) Hajótörés és Róma

(Apostolok cselekedetei 27-28. rész)

Pált ezután nemsokára, a többi fogollyal együtt hajóba tették, hogy Rómába szállítsák a császár ítélőszéke elé. Késő ősszel indultak el. Pál figyelmeztette az őrizetükre rendelt századost, hogy ilyenkor már veszélyes a hajózás. De az nem hitt neki. Pálnak lett igaza: vihar támadt, hajótörést szenvedtek és csak tavasszal jutottak el Rómába.

Alig vitorláztak a tengeren pár napig, viharos szél támadt. Elragadta a hajót és ide-oda hányta. Hiába dobtak ki minden terhet a tengerbe, semmi sem használt. A tomboló viharban mindenki a halált várta. Ekkor Pál felállt közülük:

  • Férfiak, bízzatok! Egy lélek sem vész el közülünk, hanem csak a hajó! Mert ma éjjel mellém állt az Istennek angyala és azt mondta: Ne félj Pál, neked a császár elé kell állnod és Isten neked ajándékozza mindazok életét, akik veled vannak a hajón. Hiszem, hogy úgy lesz, amint nekem megmondatott. Egy szigetre kell kivetődnünk!

Úgy is történt. Zátonyra futott a hajó. Az eleje beékelődött a homokba, de a hátsó része szétroncsolódott a hullámoktól. Akkor a százados parancsára először azok ugrottak a tengerbe, akik tudtak úszni, utána a többiek, ők deszkákba kapaszkodva jutottak ki a szárazföldre. Ahova kivetődtek, Málta szigete volt.

A sziget őslakói barátságosan fogadták a hajótörötteket. A megmenekültek nagy máglyát raktak, hogy megszáradjanak és felmelegedjenek. Pál is felnyalábolt egy csomó rőzsét és tűzre dobta. Hirtelen vipera kúszott abból elő és kezébe mart. Amikor a szigetlakók látták kezén csüggeni a kígyót, összesúgtak:

  • Ez az ember bizonyára gyilkos, akit nem hagy élni a bosszúállás, noha a tengerből kimenekült.

Azután várták, hogy mikor rogy össze holtan. Pál azonban belerázta a kígyót a tűzbe és semmi baja nem történt. Megváltozott erre a szigetlakók véleménye és nagy tisztelettel vették körül az apostolt.

Kor tavasszal kijavították a hajót és elindultak Málta szigetéről Rómába, a birodalom fővárosába. Most már minden baj nélkül megérkeztek a főváros tengeri kikötőjébe. A római keresztyének itt várták meg Pált és nagy örömmel kísérték őt további útján. Rómában megengedték Pálnak, hogy ne börtönben, hanem külön házban lakjék. Bérelt is szállást, ahol együtt lakott az őt őriző katonával, akivel össze volt bilincselve. Itt a szállásán bárki meglátogathatta. El is mentek hozzá mind a zsidók, mind a keresztyének. Pál megbilincselt kézzel, de szabad lélekkel hirdette nekik az evangéliumot. Sokan megtértek és megkeresztelkedtek.

 

Így hozta el Krisztus legnagyobb apostola, Pál az evangéliumot a félreeső Palesztinából az akkori világ középpontjába: Rómába. Missziói útjai során egymaga több embert térített meg, mint a többi apostol együttvéve. Az ő bizonyságtétele nyomán a jeruzsálemi első gyülekezet kicsiny mustármagja fává növekedett.

 

Az egyháztörténetnek ez a kezdete magában a Bibliában van megírva: az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben. Ami ezután történt, azt már különböző írásos emlékekből, dokumentumokból állíthatjuk össze.

 

 

 

 

ŐSKERESZTYÉNSÉG

 

6. A keresztyének üldözése

 

A zsidók után a pogányok is üldözték a keresztyéneket. Az első üldözés Rómában kezdődött (Kr. u. 64), indítója Néró római császárvolt (uralkodott 54-68-ig).

Ez a kegyetlen és őrült császár, ami megölette tanítóját, anyját, felségét, sőt fiait is, egyszer szeszélyből felgyújtatta Rómát. Hét napig égett a város. Néró, aki azt hitte magáról, hogy lángeszű költő, palotája erkélyéről gyönyörködött a lángokban és verset írt a pusztulásról. A nép lázongani kezdett a zsarnok ellen. Néró, hogy magát mentse, ráfogta a keresztyénekre: ők gyújtották fel Rómát. A nép elhitte és hogy megbüntesse őket, összefogdosták a keresztyéneket és százával ítélték kínhalálra. Kiéheztetett cirkuszi oroszlánok elé dobták őket, hogy azok tépjék szét a szerencsétleneket. Másokat keresztre feszítettek. Ekkor halt vértanú halált a hagyomány szerint Pál is. Néró szurkos vászonzsákba varratta a keresztyéneket, azután meggyújtatta őket. Ezekkel az élő fáklyákkal világítatta ki kerti ünnepélyeit. Ez az üldözés csak Rómára terjedt ki.

Néró után nem sokára egy sokkal nagyobb, az egész római birodalomra kiterjedő üldözés indult meg. (Kr. u. 81), amelynek vallási oka volt.

A római birodalom számtalan meghódított országból állt. A sokféle, tarka-barka népnek nemcsak külön nyelve, hanem külön vallása is volt. A rómaiaknál vallásszabadság volt. Mindenki azt az Istent és úgy imádta, ahogy akarta. Csak egy kikötés volt: az „isteni császárt” mindenkinek imádni kellett. A pogány népeknek mindegy volt, hogy eggyel több vagy kevesebb istent imádtak, de a keresztyéneknek nem. Ők imádkoztak a császárért, de nem a császárhoz és nem is tömjéneztek szobra előtt. Inkább meghaltak.

A római hatóságok ezért kötelességüknek tartották a keresztyének üldözését. Azt hitték, ha nem teszik, isteneik haragjukban csapásokat küldenek rájuk. Ha szárazság, árvíz, tűzvész vagy járvány pusztított az országban, a babonás nép kiadta a jelszót:

  • „Oroszlánok elé a keresztyénekkel!”

De volt még egy másik ok is. A pogányok isteneikről szobrokat készítettek és azokat imádták. Mivel a keresztyének templomaiban nem volt szobor, azt hitték, nincs is istenük. Azon is megbotránkoztak, hogy nem áldoztak állatokat, ami nélkül náluk elképzelhetetlen volt az istentisztelet. Arról pedig, hogy Jézus megtöretett testének és kiontott vérének emlékére úrvacsoráztak, egyenesen azt költötték, hogy a keresztyének emberhúst esznek, és embervért isznak. A jobb érzésű rómaiak azonban nem hitték el ezeket a rágalmakat.

A keresztyének példás családi élete, becsülete, szorgalmas munkája, a szeretet, amellyel nemcsak a maguk szegényeit és betegeit gondozták, hanem a pogányokét is, tiszteletet ébresztett bennük. A hősiességet legfőbb erénynek tartó római ember csodálattal nézte, hogyan tűrik a keresztyének a kínhalált. Hogyan mennek fiatalok és öregek, férfiak és nők imádkozva, dicséretet énekelve a cirkuszi vadállatok elé. A csodálat felébresztette bennük a vágyat, hogy ők is ilyen hősök lehessenek. Így történt, hogy bármilyen kegyetlenül üldözték is Krisztus híveit, mind több és több ember tért meg és keresztelkedett meg.

Joggal mondotta egy tudós: „A keresztyének vére magvetés. Ha egyet megölnek, tízszer annyi kell ki.”

 

7. Nagy Konstantin

A keresztyének üldözését Nagy Konstantin szüntette meg. Mikor legyőzte a vetélytársait, 313-ban Milánóban rendeletet adott ki, amelyben a keresztyéneknek szabad vallásgyakorlatot biztosított. Később pedig egyenesen államvallássá tette a keresztyén vallást.

Konstantin pogány hadvezér volt. Édesanyja, Helena azonban buzgó keresztyén. Annyira, hogy a Golgota hegyén templomot is építtetett. Konstantin tiszteletben tartotta anyja hitét, de ő pogány maradt. Amikor örökös nélkül halt meg a római császár, a három legerősebb hadvezér felosztotta egymás között az óriási birodalmat. Konstanin a keleti részt kapta, Bizánc fővárossal. A társuralom azonban nem tartott sokáig. Mindegyik egyedül akart uralkodni.

Amikor a döntő nagy ütközetre került a sor (Kr.u. 312), a hagyomány szerint Helena császárné meglátogatta fiát a táborban és kérte, hogy forduljon Krisztushoz segítségért. Konstantin visszautasította. Éjjel azonban látomása volt. Egy nagy keresztet látott feltűnni az égen e felirattal:

  • E jelben győzni fogsz!

Másnap reggel elrendelte, hogy katonái ruhájukra varrjanak keresztet és így indultak a harcba. Le is győzte vetélytársának háromszorta nagyobb seregét. A győzelmet Krisztusnak tulajdonította, és hálából szüntette meg a keresztyénség üldözését.

Később pedig, amikor a keresztyének segítségével az utolsó csatát is megnyerte, a keresztyén vallást tette államvallássá. Elrendelte a vasárnapi munkaszünetet, megtiltotta a többnejűséget. Halálos ágyán pedig megkeresztelkedett.

Nagy győzelem volt ez, de nagy veszedelemmel is járt. Hogy a pogányság volt eddig az államvallás, az azt jelentette, hogy állami hivatalnok, katona, birtokos csak pogány lehetett. Most, hogy a keresztyén lett az államvallás, fordult a kocka, most csak keresztyének lehettek ezek.

Sok ember, csakhogy megtarthassa fényesen jövedelmező állását, hatalmát, birtokát, inkább megkeresztelkedett, de szívében – erkölcseiben továbbra is pogány maradt. A sok érdek – keresztyén ezután nem Krisztus parancsának engedelmeskedett, nem felebarátját szerette, hanem csak önmagát, nem segíteni, szolgálni akart embertársainak, hanem őket kihasználni és rajtuk uralkodni.

A pogányság még egyszer új erőre kapott, (Kr.u.361) amikor Julianusz császár lépett a trónra. Ő ismét a pogányságot tette államvallássá.

Juliánusz rajongott a régi pogány remekírókért, nagyra becsülte az évszázados hagyományokkal rendelkező pogány filozófiát, tudományt, művészetet és lenézte a keresztyének szentírását: a Bibliát. Amikor trónra lépett, nyíltan megtagadta keresztyén hitét, ezért kapta a hitehagyott nevet. Üldözni nem merte a keresztyéneket, másként ártott nekik. Elvette templomaikat, kitiltotta őket az államhivatalokból, iskolákból. Majd irodalmi téren harcolt ellenük. Pogány tudósaival gúnyiratokat készíttetett a keresztyénekről. A keresztyén tudósok azonban felvették velük a harcot, és sorra megcáfolták támadásaikat. Ezek a tudósok voltak az egyházatyák.

Julianusz uralma rövid ideig tartott, mert a perzsák ellen vívott ütközetben halálos sebet kapott. (Kr.u. 363) A hagyomány szerint haldokolva, sebéből patakzó vérét e szavakkal szórta az ég felé:

  • Mégis győztél Galileai! – (t.i. Jézus)

 

 

A KERESZTYÉNSÉG TERJEDÉSE

 

8. Augusztinusz (Ágoston) és Mónika

 

Az egyházatyák között legkiválóbb Augusztinusz volt. Életrajzát önmaga írta meg a „Vallomások”-ban. Innen ismerjük viharos ifjúságának és csodálatos megtérésnek történetét.

Augusztinusz Afrikában született (Kr.u. 354), abban az időben, amikor már a keresztyénség volt, de még élt a pogányság. Ez a kettősség megvolt a családjában is. Apja: Patrícius gőgös, erőszakos pogány volt, anyja: Mónika azonban szelíd keresztyén. Amikor Augusztinusz megszületett, apja jónak látta, hogy fia keresztyén legyen, ezért átengedte nevelését anyjának. Augusztinusz fogékony is volt arra, amire Mónika tanította, örömmel fogadta szívébe Jézus Krisztust.

Amikor azonban a hitehagyott Juliánusz császárral ismét a pogányság virágzott fel és hasznos volt pogánynak lenni, patrícius elvette fiát anyjától, hogy művelt, vad pogányt neveljen belőle. Sikerült is. A kitűnően tanuló Augusztinusz rossz társaságba keveredett. Nemcsak a tanulásban, a dorbézolásban is első lett. Apja nem bánta:

  • Fiatal még, hadd tombolja ki magát! – mondogatta!

Mónika azonban kérve kérte, változzék meg. Augusztinusz kinevette. Mónika Istenhez fordult:

  • Uram –könyörgött – nem kérek sem egészséget, sem boldogságot, sem hosszú életet, sem gazdagságot, csak a fiam üdvösségét!

Míg Augusztinusz mindjobban elmerült a nagyvárosi gyönyörökbe, Patrícius megkomolyodott. Mónika példája, türelmes szeretete Krisztushoz vezette. Megtért, és mint hívő keresztyén halt meg.

Augusztinuszban is felébredt a nyugtalanság, elégedetlenség. Züllött élete aláásta egészségét. Otthagyta Afrikát és átment Rómába, majd Milánóba, hogy új életet kezdjen. De hiába, itt is csak olyan volt a nagyvárosi élet. Kiábrándult a pogány filozófiából, de Krisztusban még nem tudott hinni. Hallgatta Milánó híres püspökének prédikációit, de csak a csillogó szavakban gyönyörködött. A tartalom nem tudta lekötni.

Egy napon egy földije látogatta meg és lelkendezve újságolta, hogy a szászári udvarban több magas rangú katona megtért és új életet kezdett. Augusztinusz kétségbeesve rohant ki a kertbe:

  • Műveletlen katonák megragadják a Mennyországot, és én művelt tudós bűneimben vesztegelek!

Ekkor a kerítés túloldaláról éneket hallott. Fiatal leányka énekelte:

  • Vedd és olvasd!

A kerti padon Biblia feküdt. Kezébe kapta, felnyitotta, és ezt olvasta:

  • Vessük el a sötétség cselekedeteit és öltözzük fel a Krisztust!

Megértette, hogy Krisztussal új életet kezdhet. Térdre esett és imádságban adta át szívét megváltójának, Krisztusnak. Mónika boldogan adott hálát Istennek, hogy 18 évi imádkozás után meghallgatta kérését. Fia keresztyén lett. (Kr. u.387)

Augusztinusz ekkor otthagyta világi pályáját. Húsvét hajnalán Milánó püspöke megkeresztelte. Visszatért Afrikába, hogy nagy műveltségével, tudásával és mély hitével harcoljon a pogány tudósok ellen és tanítson, prédikáljon a keresztyén híveknek. Mint Karthágó püspöke halt meg pestisben (430-ban).

 

 

9. Bonifácius

 

Míg a fiatal Augusztinusz vidáman mulatozott Afrikában, Európában megindult a népvándorlás. (Kr.u.370) Egyik nép a másik után tört be a Római birodalomba. Mire Augusztinusz püspök lett, a hatalmas birodalom kettészakadt (395-ben). Egyik fele, a kelet-római császárság még vagy ezer évig fennmaradt, mert félreesett a népvándorlás útjából. De a nyugati rész, amikor egy germán törzs magát Rómát is elfoglalta, megszűnt (Kr. u. 476).

A bevándorolt, új országokat alapító „barbárok” pogányok voltak. Hogy krisztus evangéliumát megismerjék, bátor szerzetesek: a hittérítők mentek közéjük. Ezek között kiemelkedik Bonifáciusz, a germánok apostola, (élt 675-754-ig) aki később a frízek között vértanú halált halt.

Bonifáciusz előkelő skót család gyermeke volt. Fényes jövő várt rá, de mindenről lemondva szerzetes lett. Még hazáját is elhagyta, hogy hirdesse az evangéliumot a pogányok között.

Kard nélkül, csak a szeretet fegyverével kereste fel a vad germán törzseket (Kr.u. 719) Germánia rengetegeiben. Ezek persze gyanakodva fogadták az idegent, aki először kiirtott egy darab erdőt, majd veteményes kertté varázsolta. Bonifáciusz őket is megtanította a földművelésre, még betegeiket is meggyógyította. Így lassan bizalmukba fogadták, és szívesen hallgatták, amit Krisztusról prédikált nekik.

Megkeresztelkedni azonban nem akartak. Féltek régi isteneiktől. Különösen a Hadak Istenétől, akiről azt hitték, hogy a rengeteg közepén levő hatalmas szent tölgyfában lakik. Azt is hitték, hogy aki megérinti a szent, azt villámlással agyonsújtja. Bonifáciusz ezért szemük láttára, egymaga kivágta a hatalmas tölgyet. Amikor a fa kidőlt és Bonifáciusznak semmi baja sem történt, megtört a germánok babonája. Egymás után kérték, hogy keresztelje meg őket.

40 évet töltött közöttük Bonifáciusz. 80 éves lett, várták vissza hazájába. De ő új misszióira indult a vad frízek közé (a mai hollandok ősei voltak a frízek). Germán barátai közül sokan elkísérték. Már úgy látszott, eredményes lesz itt is igehirdetése. Egy páran kérték, hogy keresztelje meg őket. De reggel, amikor a keresztelőre készült, fegyveres fríz csapat rontott rá. Kísérői karddal akarták megvédelmezni, de ő nem engedte. Azt mondta:

  • Ne harcoljatok, Krisztus sem engedte meg, hogy tanítványai harcoljanak érte!

Bibliáját feje fölé tartva fogadta a halálos csapásokat. Bátor vértanúsága olyan hatással volt a frízekre, hogy mindnyájan megtértek és megkeresztelkedtek.

 

 

10. István király

 

Magyar őseink vallása természetimádás volt. Tisztelték a napot, holdat, a csillagokat, a tüzet, vizet, földet és levegőt. Hittek egy főistenben is, aki haragjában mennydörög, és akire megharagszik, azt agyonnyilazza (istennyila). Hitték, hogy vannak jó és gonosz lelkek. Isteneiknek napfelkeltekor fehér lovat áldoztak. Abban is hittek, hogy harcos életüket haláluk után a túlvilágon folytatják.

A keresztyénségről vándorlásaik közben: Etelközben és a bolgárok földjén hallhattak. Két vezérük: Bulcsú és Gyula Konstantinápolyban meg is keresztelkedett. Gyula vezér még leányát, Saroltát is otthagyta a görög császár udvarában, hogy szerzetesek neveljék. Itt élt Konstantinápolyban, mint túsz, több évig Géza, a későbbi fejedelem. Megszerette Saroltát, és feleségül vette.

Amikor Géza fejeledelem lett (Kr.u. 972) belátta, hogy véget kell vetni a háborús kalandozásoknak, és inkább jó barátságban kell élni a szomszédos népekkel, akik már mind keresztyének voltak. Hittérítőket hivatott, hogy térítsék meg a magyarokat. Ő maga is megkeresztelkedett, fiát is megkereszteltette, sőt felszólította országa főembereit, kövessék példáját.

Géza politikából lett keresztyén, de fia, István már szívvel-lélekkel. Amikor 997-ben fejedelemmé választották, nagy lendülettel fogott a keresztyénség terjesztéséhez. A pogány törzsek érezték, hogy elvesztik lábuk alatt alól a földet, ezért fegyverrel akarták megakadályozni a keresztyénség terjedését. Fellázadtak István ellen.

Koppány lázadásának leverése után István maga vette kezébe a térítés ügyét. Követeket küldött a római pápához, aki koronát és kettős keresztet küldött neki (1000-ben). A koronával királlyá koronáztatta magát, a kettős apostoli kereszttel pedig maga járta be az országot: tanított, lelkesített, templomokat építtetett. De ahol a nép ellenállt, ott katonákkal hajtotta őket keresztvíz alá. István király jót akart, célja szent volt, de az eszköze: az erőszak ellenkezett Krisztus parancsával.