Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


BELICZAY ANGÉLA: EGYHÁZTÖRTÉNET III.

2014.11.05

A REFORMÁCIÓ – A NAGY REFORMÁTOROK

17. Luther Márton

 

Az előreformátorok az evangéliumtól eltávolodott egyháznak egy-egy hibáját próbálták megjavítani. Bátor fellépésük azonban nem érte el célját. Akkor küldött Isten olyan férfiakat, akik az egyházat teljesen megtisztították és munkájukat: a reformációt diadalra is tudták vinni. Ők voltak a nagy reformátorok. Első volt Luther Márton, ő indította meg a reformációt.

 

a) Luther Márton ifjúsága

Luther egyszerű bányászcsalád hetedik gyermekeként született Németországban, Thüringia Eislében nevű városkájában, 1483. nov. 11-én, Márton napján. (Azért is keresztelték Mártonnak.) Apja komoly, munkaszerető, de szegény ember volt, aki fiából nagy embert akart nevelni, csak pénze nem volt hozzá. Ezért amikor fiát beküldte a városba továbbtanulni, a kis Mártonnak magának kellett megkeresnie a tanulás költségeit.

Szokás volt akkor, hogy a szegény diákok esténként eljárnak a jobb módú polgárok ablakai alá vallásos énekeket énekelni. Azok énekükért pénzt meg ennivalót adtak ki nekik az ablakon. A kis Márton is így járt énekelgetni társaival. Szépen csengő hangjára felfigyelt egy özvegyasszony és magához vette.

Amikor befejezte a középiskolát (Kr.u. 1501) apja kívánságára beiratkozott az erfurti egyetemre, jogot tanulni. De nem nagyon érdekelték a tolvajokra kiszabott büntetés-fokozatok, hanem inkább az a büntetés, amit majd Isten, a szigorú bíró szab majd reá az utolsó ítéletkor. Amikor egy barátja hirtelen meghalt, még nyugtalanabb lett: Mi lenne vele, ha ő is ilyen hirtelen meghalna? Kárhozatra ítélné Isten,

Egy nap éppen, egy nagy erdőn ment keresztül, amikor hatalmas vihar kerekedett, villámlott, mennydörgött. Egy villám a közelébe levő fába csapott bele. Luther azt hitte, rögtön meghal. Felkiáltott:

  • Szent Anna, segíts meg, szerzetes leszek!

(Anna a hagyomány szerint Máriának volt az anyja és abban az időben úgy hitték, ő védi meg az embereket a villámcsapástól.) A vihar elmúlt, Luther életben maradt. Szorongva ment haza, mit fog mondani apja, ha fogadalmát teljesíti és szerzetes lesz? Haragudott bizony nagyon. De ő nem törődött sem apja haragjával, sem barátai megrökönyödésével, belépett egy szerzetesrendbe.

 

b) Luther mint szerzetes

Felvette a szerzetesi reverendát (1505), és most már csak lelke üdvösségével törődött. Éjjel – nappal imádkozott, böjtölt, sanyargatta magát, úgy ahogy a rend előírta. Nyugalmat azonban nem talált. Mindig újabb és újabb bűnöket fedezett fel magában. Gyötrődésében szerzetes főnökéhez fordult tanácsért.

  • Olvasd a Bibliát! – tanácsolta neki.

Luther nekifogott a rend féltett kincsét, a leláncolt Bibliát olvasni. Kezdte az evangéliumokon. Csodálatos új világ tárult fel előtte: rájött, hogy Isten nemcsak az a szigorú bíró, akinek ő hitte, hanem szerető mennyei édes Atya, aki Egyszülött Fiát adta a bűnösökért. Kezdett megnyugodni. Amikor Pál apostol leveléhez ért (Galata levél 3,11) Az igaz ember hitből él! – megértette, hogy Isten kegyelemből ad üdvösséget, örök életet és nem érdemekért. Megnyugodott teljesen (1513-ban).

Még 30 éves sem volt (Kr.u. 1509), amikor meghívták a wittenbergi egyetemre tanárnak. Következő évben elküldték Rómába. Mint Wiclif, ő is végtelenül boldog volt, hogy láthatja a szent várost és a pápát. Amikor messziről meglátta Róma templomainak tornyait, térdreborulva adott érte hálát Istennek. De beérve a városba, megdöbbenve látta, hogy a  Szent Péter templom le van égve, és senki sem törődik vele. A pápai udvar azonban fényben és pompában él. Kiábrándulva tért haza Wittenbergbe.

 

c) Luther fellépése

A pápa fényűző életmódja miatt nagyon eladósodott. Hogy adósságait kifizethesse, felhatalmazta püspökeit: áruljanak bűnbocsátó cédulákat, hogy azok árából felépíthesse a leégett Szent Péter templomot, de kifizethesse adósságait is. A püspökök a szerzetesekre bízták a dolgot. Így került Wittenbergbe Tetzel János szerzetes (1517 elején).

Nagyon ügyesen reklámozta a cédulák árusítását. Csináltatott egy nagy ládát, amelyben felül nyílás volt a pénz bedobására és oldalára ezt a feliratot festette: Kinek pénze a ládába koppan, annak lelke a mennyországba toppan! A nép tódult a ládához és utolsó garasait is bedobta, csakhogy üdvösségét megvásárolhassa. Luther hiába írt a német püspököknek, hogy tiltsa le ezt a botrányos árusítást.

Ekkor 1517 október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára egy 95 tételből álló írást szegezett ki, amelyben azt bizonyította, hogy a bűnöket nem a pápa, egyedül Isten bocsátja meg és nem pénzért, hanem ingyen, Jézus Krisztus kereszthaláláért. Ezzel a 95 tétellel indította el a reformációt. Ő persze még nem sejtette, hogy milyen világraszóló esemény volt az a pár kalapácsütés, amellyel tételeit kiszegezte.  Két hét múlva egész Németországban csak a 95 tételről beszéltek, városban, faluban. Eljutott a hír Rómába is a pápához. A pápa azt gondolta, ezt az egyszerű szerzetest könnyű lesz lehallgattatni. Bíborosi kalapot és sok pénzt kínált fel neki, ha elhallgat. Luther állhatatos maradt.

X. Leó pápa ekkor (1520) a szokásos fegyverhez nyúlt: egyházi átokkal sújtotta Luthert. Ő azonban nem ijedt meg. Összehívta tanítványait, híveit és a város kapuja előtt nagy tüzet rakott, utána az átokbullát nyilvánosan elégette. Ezzel szakadt el a reformáció a pápa egyházától. (1520 dec.10-én)

 

d) Luther Wormsban és Wartburgban

A pápa még nagyobb haragra gerjedt. A német császárhoz: V. Károlyhoz fordult, hogy intézze el ő Luthert. A császár birodalmi gyűlést hívott egybe Wormsba és erre megidézte Luthert.

Mint valamikor Zsigmond Husz Jánosnak, ő is küldött Luthernek menlevelet. Luthert féltették barátai és kérték, ne menjen el, nehogy úgy járjon, mint Husz járt Konstanzban. Luther azonban bátran mondta. – Ha akkora tüzet raknának, amely Wormstól Wittenbergig ér, akkor vár rá Wormsban, azt felelte: - ha annyi ördög  volna Wormsban, mint ahány zsindely a háztetőn, akkor is elmegyek! – El is ment. Amerre ment, a nép mindenütt hősként ünnepelte.

Megjelenve 1521-ben a birodalmi gyűlésen, felszólították, hogy vonja vissza tanításait. Luther bátran felelt: - Amíg a Szentírásból meg nem győznek arról, hogy tévedtem, semmit sem vonok vissza. (Itt állok, másként nem tehetek, Isten legyen segítségemre! – beszéde, bátor kiállása sok embert meghódított, de amikor szavazásra került a sor, többen voltak ellenségei, mint barátai. Kimondták, hogy eretnek és birodalmi átokkal sújtották. E azt jelentette, hogy bárki elfoghatja, megölheti, nem büntetik meg érte. V. Károly azonban állta szavát, engedte eltávozni Luthert azzal, hogy csak két hét múlva lép életbe a birodalmi átok.

Amikor Luther hazafelé ment, egy nagy rengetegben álarcos katonák rohanták meg. Kísérőit elkergették, őt megkötözték és elhurcolták Wartburg várába. Itt derült ki, hogy az elrablást Bölcs Frigyes fejedelem rendezte, hogy megmentse a reformátort, akinek híve volt. Barátai azt hitték, Luthert tablók ölték meg, és elkeseredtek, ellenségei azonban ujjongtak.

Luther majdnem két évig élt Wartburgban álruhában, mint György diák. Itt kezdette el lefordítani németre a Bibliát. De rossz hírek érkeztek Wittenbergből. Zavargások törtek ki, a parasztok megtámadták uraikat. Luther veszedelemben látta forogni a reformáció ügyét. Otthagyta biztos menedékét és visszatért Wittenbergbe (1522).

 

e) Luther újra Wittenbergben

ellenségei elképedtek, hogy él, barátai örvendeztek. Luther hamar rendet teremtett. Ettől fogva 25 éven át vezette tovább a reformációt Wittenbergben és egész Németországban. Amikor V. Károly látta, hogy a reformáció új erőre kapott, újabb birodalmi gyűlést hívott össze Speyerben ( 1529-ben). Ezen szigorúan megparancsolták, hogy a reformáció követői engedelmeskedjenek a katolikus püspököknek! Lutherék rögtön beadták tiltakozásukat, latinosan protestációt, amelyben tiltakoztak minden tanítás ellen, amely nincs benne a Bibliában. Ezért kapták a tiltakozó, vagyis protestáns nevet.

A reformáció nemcsak Németországban terjedt el, hanem azon túl is. Luther 1546. február  18-án halt meg szülőfalujában, de Wittenbergben temették el. Sírja ma is látható a vártemplomban.

 

 

18. Zwingli Ulrik

 

a) Zwingli ifjúsága

Luther reformációjáról mit sem tudva, de csaknem vele egy időben lépett fel a második nagy reformátor Svájcban: Zwingli Ulrik.

Alig két hónappal később, mint Luther, 1484 újév napján született egy kis svájci falucskában: Wildhausban. A hegyoldalra épített faházban népes család lakott, tizenegyen voltak testvérek. Apja  tehetős paraszt volt, aki kemény munkával teremtette meg a szűk termést nyújtó hegyek között nagy családja számára a szükséges élelmet, ruházatot. A hegyek között, ahol a hosszú téli hónapok alatt teljesen el voltak zárva a külvilágtól, egyszerű volt az élet, de vidám. Minden házban, így Zwingliék házában is ott lógott a falon egy jó néhány hangszer: hárfa, hegedű, síp, kürt, fuvola, csengettyű. Esténként ezekkel muzsikáltak. A kis Ulrik szinte csodagyerek volt: csakhamar hatféle hangszeren játszott. Zene mellett az elődök vitézségéről beszéltek, még esténként a családban, legtöbbször Tell Vilmosról, aki népe szabadságáért harcolt. A kis Ulrik szívében ekkor született meg a kérdés: - Mit tehetek én, ha felnövök hazám szabadságáért?

Mivel ő volt a család legtehetségesebb gyermeke tovább taníttatták. Baselbe, majd Bernbe került az egyetemre (1494-1498-ig). Mindenben kiváló volt, de legjobban az énekeket és a zenét szerette. (Ezt minden iskolában, egyetemen tanították, mert miséken, temetéseken, ünnepélyeken mindig a diákkórusok szerepeltek). Még a zeneszerzést is megtanulta.

Olyan ügyes volt, hogy a berni nagy kolostor meghívta (1498) lépjen be szerzetesnek, legyen a kolostor főkántora, és szentelje a muzsikának az életét. Apja azonban lebeszélte:

Ha szerzetes akarsz lenni, nem ellenezzük, de azért, hogy muzsikus légy, ahhoz komolyabb ok kell!

Így Zwingli nem fogadta el az állást, hanem tovább tanult. Elvégezte a teológiát, de fő vágya a görög klasszikusok tanulmányozása.

 

b) Zwingli Glarusban

1506-ban azonban akarata ellenére ott kellett hagynia a tanulást: megválasztották Glarusba lelkésznek. Glarus Svájc egyik kantonjának volt a székhelye. Lakói jómódúak voltak, mert legtöbbjük zsoldos katona volt. De nem a hazájukért harcoltak, hanem a pápáért. Gazdájuk a konstanzi püspök kötelezte magát, hogy a pápának évente 6000 zsoldos katonát küld. Erre voltak jók a glarusiak. Mint tábori lelkész (1511-1516-ig) Zwingli elkísérte híveit többször (kétszer) Itáliába. Itt rendült meg először a pápába vetett hite. Látta, hogy a pápa nem az egyház érdekeiért harcol, hanem saját hatalmáért. Ha érdeke úgy kívánja, saját zsoldosait is cserben hagyta. Zwingli döbbenten kérdezte:

  • Erre tanított minket Krisztus?

Majd felháborodva prédikált azok ellen, akik eladták népét idegeneknek. Emiatt el kell hagyniuk Glarust.

 

c) Zwingli Einsiedelnben

Meghívták Einsiedelnbe (1516). Itt nem voltak politikai harcok, csendes hely volt. Zwingli elmerült a Biblia tanulmányozásába. A Biblia pedig felnyitotta a szemét és meglátta, milyen nagy ellentét van az evangéliumok tanítása és az einsiedelni búcsújárás között. Az einsiedelni kolostor volt a svájci Mária tisztelet központja. Egy állítólagos csodatevő Mária – képet őriztek itt, és azt hitték, hogy aki ide zarándokolt, biztosabban kap kegyelmet, mint másutt, mert itt Isten anyja: Mária a közbenjáró.

1517. augusztus 15-én Mária napkor, a nagy búcsú napján a szószékről, arról prédikált, hogy Isten mindenütt egyformán jelen van, nem köti helyhez a bűnbocsánatot, és csak egyetlen közbenjáró van: Jézus Krisztus, Mária nem az. E prédikációjával indította el Zwingli reformátori működését. (Tehát pár hónappal előbb, mint Luther, de egyik sem tudott a másikról.)

Ez évben nemcsak Németországban, hanem Svájcban is küldött a pápa szerzeteseket bűnbocsátó cédulákat árulni. Einsiedelnbe egy Sámson Bernát nevű mezítlábas szerzetes jött. Zwingli ez ellen is kikelt:

  • Orcátlanság azt hirdetni, hogy adj a papok, barátok zsebébe és bűntől szabad vagy!

Sámsonnak el kellett távoznia.

 

d) Zwingli Zürichben

Zwingli hamarosan olyan híres lett, hogy meghívták Zürichbe, a város főtemplomába lelkésznek. Bemutatkozó beszédét 34. születésnapján tartotta, 1519. újév napján. Az volt a szokás, hogy ilyen bemutatkozáskor a lelkész önmagáról beszél: életéről, céljairól. Zwingli azonban egy szót sem szólt önmagáról, hanem bejelentette:

  • Jézusról fogok nektek beszélni. Őhozzá vezetlek titeket!

Elkezdte Máté evangéliumát magyarázni. Végig is prédikálta.

Közben Sámson szerzetes bejárta Svájcot, Zürichbe akart jönni, kérkedve: majd megmutatja, ki a nagyobb, ő vagy Zwingli? A zürichi tanács azonban Zwingli prédikációjának hatására megtiltotta neki, hogy lábát betegye a városba. (Érdekes, hogy míg Luthert a bűnbocsátó cédulák ellenzéséért a pápa kiátkozta. Zwingli eljárását a konstanzi püspök helyeselte) Luthert már birodalmi átokkal is sújtották, amikor Zwingli és a római egyház között először került sor nyilvános összetűzésre. Egy igazán jelentéktelennek látszó ügy lobbantotta fel a harcot: egy virsli evés.

Miközben Zwingli végigprédikálta az evangéliumot, prédikált a böjt ellen is. Ennek hatására 1522-ben nagyböjt idején, amikor hat hétig nem volt szabad húst enni, Zwingli legjobb barátja, a híres könyvnyomtató mester, Froschauer Kristóf meghívott barátainak és munkásainak ebédre virslit adott.

A konstanzi püspöknek, Fáber Jánosnak ez nem tetszett. Összehívta a zürichi városi tanácsot, megidézte Zwinglit is. Nagy beszédet tartott a böjt és a templomi ceremóniák megtartásáról. Azt hitte, ezzel mindent elintézett. De amikor felállt kíséretével, hogy diadalmasan távozzék, Zwingli is felállt és az Igéből pontról pontra megcáfolta minden állítását. Ezzel kezdődött a reformáció Zürichben.

1523-ban a zürichi tanács nyilvánosan vitákra hívta a pápa egyházát. Két kikötés volt: csak a Szentírásból és csak német nyelven lehet vitatkozni. ( A római katolikus egyház hivatalos nyelve a latin volt!) A vitára a katolikusok Faber püspök vezetésével vonultak fel. Faber azonban többször zavarba jött, nem tudta a Szentírásból bizonyítani a szentek közbenjárását, sem Mária tiszteletét. Később már csak hallgatott. Délután a tanács kihirdette: Folytassa csak Zwingli megkezdett munkáját és hirdesse azt, ami a Szentírásban van! Fáber epésen jegyezte meg: Nincs minden megírva az evangéliumokban, békésen és igazán lehet élni, még akkor is, ha nem volna evangélium!

 

A második vita a képek, szobrok imádásáról és a miséről szólt. Megállapították, hogy a képeket, szobrokat el lehet távolítani. Minden gyülekezet  maga döntötte el, mit csinál a képeivel: visszaadja-e az ajándékozónak, eladja-e vagy megsemmisíteni? Zürichben 1524 elején két hétig tartott az eltávolítás. Az eltávolított főoltár helyére fehér terítővel letakart úrasztalát tették. A mellékoltárok köveiből pedig egy széles szószéket építettek. Úrvacsoraosztáskor széles fatányéron állt a kenyér és fapoharakból itták a bort.

 

e) Zwingli halála

Fáber bosszút forralt. Fellázította a katolikus hit mellett megmaradt öt kantont. Szövetkeztek az osztrákokkal. Hadsereget toboroztak és 1531 október 11-én váratlanul felvonultak a Zürichez közel lévő kappeli síkra, húszezer emberrel. Zwingli hirtelen csak kétezer embert tudott összeszedni. Délben velük együtt kivonult. A csatát elvesztették, majd Zwingli is elesett.

Éppen egy súlyosan sebesültet vigasztalt, mikor az ellenség dárdája megsebezte. Egy körtefa alá vonszolta magát, és imádkozott. Így talált rá egy kapitány.

  • Akarsz-e gyónni és papot? – kérdezte tőle?
  • Nem!
  • Akkor hívd segítségül Máriát és a szenteket! – unszolta.
  • Nem! – Akkor halj meg, átkozott eretnek! – kiáltotta és kardjával átszúrta.

Zwingli utolsó szavai ezek voltak:

  • A testet megölhetitek, de a lelket nem!

Az ellenség csak másnap ismerte fel, hogy Zwingli volt a sebesült. Holttestét felnégyelték, elégették, hamvait szétszórták, hogy se híre, se hamva ne maradjon.

 

 

 

 

19. Kálvin János

 

  1. Kálvin János ifjúsága:

Míg Zwingli Ulrik életét áldozta fel a reformációért a kappeli síkon, Isten már nevelte Franciaországban a harmadik nagy reformátort: Kálvin Jánost, aki folytatta a svájci reformációt.

Kálvin gyermekkora egészen más volt mint a  másik két reformátoré. Apja előkelő ügyvéd, püspöki titkár volt, anyja kornak egyik legszebb asszonya. Amikor 1509 június 1o-én megszületett Noyon (mint második gyermek, nem is nagyon remélték, hogy életben marad annyira gyenge volt. Beteges, sápadt, vézna maradt később is, csak égő fekete szemei mutatták rendkívüli tehetségét. A széltől is óvott kisfiú visszahúzódó lett, pajtásai nem voltak, játszani nem szeretett, csak olvasni. Valósággal falta a könyveket. Az iskolában az első tanuló volt.

Apja fényes pályát akart fiának, erre legalkalmasabbnak a jól jövedelmező papságot látta. 12 éves korában egy kerek foltot borotváltak ki a hajából: a tonzúrát, ez jelezte, hogy felvették a papok közé. Az akkori szokás szerint az egyik gyülekezet taníttatta ki magának, ezért még fizetést (ösztöndíjat) kapott.

Így került 14 évesen (1523) a híres párizsi kollégiumba. Itt szokta meg Kálvin egész életére az önfegyelmet, pontos időbeosztást. Ebben a kollégiumban szinte fegyházszerű volt a fegyelem. A diákélet minden öröme ki volt zárva. Reggel 4 órától este 9-ig szigorúan szabott rend szerint éltek, tanultak.

Közben híre jött, hogy egyes vidékeken a parasztok föllázadtak az őket szipolyozó főpapok ellen, Kálvin apja féltve fiát, gyorsan átparancsolta a jogi pályára. Búcsút mondott hát a szigorú párizsi kollégiumnak és 1528-ban átment Orleansba. Emlékező tehetségét itt még jobban kicsiszolta. Éjfélig tanult. Reggeli előtt, ötkor még az ágyban átismételte azt, a mit előző nap tanult. Itt Orleansban volt Kálvin nagybátyja, a görög nyelv tanára és Luther híve. A nagybácsi véget nem érő vitákat folytatott unokaöccsével, mert Kálvin kezdetben ellenezte a reformációt és védte a számára akkor még egyedül üdvözítő római egyházat. De az igazság végül is magával ragadta. Elkezdte tanulmányozni a Bibliát és rájött, hogy római egyház tanítása, élete nincs összhangban a Bibliával.

 

b) Kálvin Párizsban:

Amikor apja meghalt, elhatározta, hogy otthagyja a jogot visszamegy Párizsba, és bibliai tanulmányokkal fog foglalkozni (1532-ben). Egy Pelikán nevű kis vendégfogadóban szállt meg Párizsban, amelynek tulajdonosa egy istenfélő posztókereskedő, Luther követője volt, sőt segítette is a hitükért üldözőket. Az ifjú Kálvin padlásszobájában sokat olvasott, töprengett kinek van igaza? Eljárt az evangélium híveinek titkos összejöveteleire, és végleg a reformáció ügye mellé állt.

1533-ban a párizsi egyetem új rektort választott: Kopp Miklóst. Szokás szerint székfoglaló beszédet kellett tartania, éppen mindenszentek napján. Az ünnepi hallgatóság megbotránkozva hallgatta ,hogy új rektor beszédében egy szó sem esett a szentekről, hanem arról, hogy Krisztus az egyetlen közbenjáró- A papság azonnal feljelentette, hogy eretnek, el kell fogni és kivégezni.

Kopp Miklóst értesítették barátai és ő álruhában elmenekült Párizsból.

Mivel gyanították, hogy Kálvin segített neki beszéde megírásában, elfogatási parancsot adtak ki Kálvin ellen is. Diákok rohantak Kálvinhoz, aki nyugodtan olvasott padlásszobájában. Míg lent a kapun már dörömböltek a poroszlók, takarókból kötelet csavartak és az ablakon át leengedték az utcára. Kálvin egyik barátjához futott, aki álruhát adott rá. Vincellérnek, szőlősgazdának öltözve, puttonnyal a hátán,  szőlőről szőlőre menekülve vándorolva ment ki Párizsból.

 

c./ Kálvin Báselben.

Egy darabig vidéken hányódott - vetődött Kálvin álruhában, végül búcsút vett hazájától és kiment a szabad Svájcba (1534-ben) Báselbe. Itt szobát bérelt egy külvárosi  házban és nekifogott, hogy megírja a keresztyén vallás rendszerét: az  Institutiot.

 

Közben riasztó hírek érkeztek Párizsból. Néhány forrófejű ifjú plakátokat ragasztott ki városszerte a falakra, ilyen feliratokkal: - Igaz tételek a pápás misének az Úr Jézus Krisztus ellen kitalált visszaéléseiről! - Óriási botrány tőrt ki. A király azonnal nyomozást rendelt el. Az első ember ,akit elfogtak megrémült, és hogy elkerülje a máglyát, mindenkit beárult. Ezután egyenként égették el a hitvallókat az utcasarkokon. Az áldozatok között volt Kálvin szállásadó gazdája, a hivő posztókereskedő is.

Amikor Kálvin mindezt megtudta, levelet irt Ferenc francia királynak. Ebben arra kérte, hogy ne higgye el a hamis rágalmakat, amelyeket az evangélium hívei ellen terjesztenek. Az evangélium hívei Krisztus gyermekei, akik a Szentírást követik. Ennek bizonyítására összefoglalta amit az evangélium hívei hisznek a Keresztyén vallás rendszerében. Olvassa el! Ezt a levelet a könyv elé illesztette. Kálvin alig volt 27 éves, amikor ezt a nagy munkát 1536-ban megirta. Olyan nagy sikere volt, hogy nemcsak Baselben lett híres ember, ahol könyvét kinyomtatták, hanem egész Európában . Ekkor elhatározta, hogy ezentúl tollával fogja szolgálni a reformáció ügyét. Istennek azonban más terve volt vele.

 

d./Kálvin először Genfben:

Egyik nap Genf városán keresztül vezetett útja. Csak egy éjszakát akart itt tölteni. Genf város ebben az időben már elfogadta a reformációt. A genfieknek tetszett, hogy nem kellett misére járni, gyónni, a pápának engedelmeskedni, Péter filléreket fizetni. De az már nem tetszett, hogy a Szentírás szerint kell élni. Megszokták már a könnyelmű, dologtalan életet.

Lelkészük Farel Vilmos nagyszerű prédikátor, kitűnő vitatkozó volt, de fegyelmezni nem tudott. Amikor meghallotta, hogy az Institutió híres szerzője Genfben van, még aznap éjjel felkereste. Szinte ajtóstól rontott be Kálvin szobájába és az üdvözlés után azonnal felszólította, hogy maradjon Genfben és segítsen a várost rend behozni. Kálvin visszautasította.

Először nézte csodálkozva a dörgő hangú óriást, majd kijelentette - Könyveket akarok írni, csendben nyugodtan, nem rendet teremteni egy zavaros városban!- Hiába kérlelte Farel, Kálvin mindig újabb és újabb kifogást hozott fel. Farelt elöntötte az indulat és rákiáltott:- Akkor legyen Isten átka nyugalmadon és munkádon, mert nem akarsz Istennek engedelmeskedni!- Kálvin megdöbbent és megadta magát. Úgy érezte,  Isten szól hozzá Farelen keresztül és így szólt:

Legyen meg Isten akarata!

1536 augusztusában kezdette el a munkáját Genfben Pál leveleinek magyarázatával. A városi tanács eleinte félvállról kezelte, csak úgy emlegették, „az a francia”, még fizetést sem adtak neki. Csak hamar rájöttek azonban, hogy energikus, komoly prédikátor. A Szent Péter templom mindig tele volt, ha ő prédikált.

Kálvin kijelentette, hogy nem elég Isten szavát hallgatn, hanem aki keresztyénnek vallja magát, annak aszerint kell élnie is. Eltiltotta részeg mulatozást, kártyázást, verekedést, mint ami nem illik a hÍvő keresztyénnek. A férfiak dolgozzanak, az asszonyok vezessék a háztartást, neveljék a gyermekeiket, a gyerekek járjanak iskolába - kívánta. Aki vétett mindezek ellen, azt pellengérre állították a város közepén: a részegesre ráakasztották a borsflaskót, a kártyásnak nyakába tették a kártyából font láncolt.

Azután megírta a genfi egyház hitvallását és a tanács elrendelte, hogy a hívek tegyenek ünnepélyes esküt rá (1537. július 29-én ) vasárnap a hívek a templomban fennállva hallgatták végig a hitvallást, utána jobb kezüket felemelve megesküdtek, hogy aszerint fognak élni. Sokan hiányoztak azonban az eskütételről. Ezeket felszólították, hogy hagyják el a várost. Lett nagy felzúdulás. A városi tanács, a mely eddig Kálvin mellett volt, most elfordult tőle.

Bern példájára (1538) megparancsolták Kálvinnak, hogy az úrvacsorában nem adjon kenyeret a híveknek, mint addig tette, hanem ostyát, mint régen a misén. Kálvin erre nem volt hajlandó. A tanács erre megtiltotta neki és Farelnek, hogy tovább prédikáljanak. A nép egész éjjel ott zajongott Kálvin ablaka alatt, dörömböltek kapuján, még puskát is elsütöttek. Kálvin azonban másnap mégis elment a Szent Péter templomba Fárellel, és prédikált. Húsvét vasárnapja volt, a hívek nem maradhatnak igehirdetés nélkül. Úrvacsorát azonban nem osztott. Erre a tanács ismét összegyűlt és meghozta ítéletét: mivel a tilalom ellenére prédikáltak, el kell hagyniuk a várost három napon belül. Kálvin megkönnyebbülve hagyta el Genfet, Örült, hogy ismét szabad, olvashat, írhat.

Ekkor Strasbourg hívta meg, hogy a városba menekült francia híveknek legyen a lelkipásztora. Milyen más volt ez a gyülekezet, mint a genfi! Ők, akik a hitükért mindenüket elhagyták, még hazájukat is, valóban az Ige szerint éltek. A genfiek öröme azonban, hogy megszabadultak az erőskezű prédikátortól nem tartott sokáig. Amikor meghallották a pápa hívei, hogy Kálvint száműzték, elérkezettnek látták az időt, hogy visszatérjenek Genfbe.

Sadolet bíboros nyílt levelet irt a genfieknek, és lelkes szavakkal buzdította őket: térjenek vissza az elhagyott római pápához. Erre válaszolni kellett, de senki sem tudott. Ekkor valaki titokban elvitte a levelet Kálvinhoz, és kérte meg ő a választ. Kálvin a reformáció ügyének érdekében félretette sérelmét és megírta a kemény Bibliai alapokkal alátámasztott elutasító választ. Sadolet felsóhajtott, amikor megkapta:

  • Ha ilyen embereim volnának, meghódítanám a világot!

Többet nem zaklatta a genfieket. Luther Márton is olvasta ezt a válasz levelet, és felkiáltott:

  • Ennek aztán van keze- lába!

 

e./ Kálvin másodszor Genfben.

A reformáció ismét megerősödött Genfben. Felébredt a kívánság: jöjjön vissza Kálvin! Ő azonban hallani sem akart erről. Olyan jó volt Strasbourgban, Genfben pedig örökké bajok voltak.

Farel vette kezébe a dolgot és ráparancsolt Kálvinra: - Vissza kell menned! - Kálvin engedelmeskedett Isten akaratának. Genf tárt karokkal fogadta. A városi tanács eléje ment és bársonypárnán átnyújtotta neki a város kulcsait. Otthonos lakást rendezte be neki, még új posztóruhával is megajándékozták 1542. szeptember első vasárnapján prédikált először a Szent Péter templomban. Az első istentiszteleten zsúfolt volt a templom, mindenki várta, mit fog mondani. Kálvin ott nyitotta ki a Bibliát, ahol 3 évvel ezelőtt abbahagyta a soron következő versekről prédikált: a hegyi beszédből, a szelíd békeszerető emberekről. Egyetlen szót sem szólt, hogy közben mi történt. Megbocsátott, érezték a genfiek.

Kálvin most már halálig Genfben maradt. Az első évek ismét nehezek voltak. Újabb ellenségei összeesküvést szőttek ellene. Kálvin megtudta a gyilkos terve és eltiltotta őket az úrvacsorától. Ellenségei azonban karddal a kezükben léptek az úr asztalához. Kálvin rátette a kezeit a szent jegyekre:

  • Kezeimet levághatjátok, de nem kényszeríthettek, hogy az Úrnak a kenyerét méltatlanoknak adjam!

A kardok visszakerültek a helyükre, és a méltatlanok megszégyenülve távoztak a templomból.

Genf végül is megváltozott. A mulatós városból, becsületes, szorgalmas város lett, ezért gazdaságilag is fellendült. A sok munka felőrölte Kálvin erejét. Mindig Isten ügyének érdekét nézte, sohasem a magáét. Egyedül Istené a dicsőség! Ez volt a jelmondata. Pecsétje pedig egy égő szívet tartó kéz, ezzel a felirattal: Szívemet égő áldozatul az Úrnak adom! Életereje valóban szinte elégett Isten ügyének szolgálatában.

L559 karácsonyán lett először rosszul a templomban. Utána már lassú haldoklás volt élete. 1564 tavaszán, hordágyon vetette be magát a Szent Péter templomba, hogy utoljára vehesse magához híveivel együtt az úrvacsorát. Utána halkan énekelte Simeon énekét: - Uram, bocsásd el szolgádat békével.

1564. május 27.- én halt meg. Végrendeletében meghagyta, hogy csendben, egyszerűen temessék el, úgy mint egy közönséges genfi polgárt. Fektessék egyszerű fenyőfa koporsóba, sírkövet nem állítsanak föléje. Ma sem tudjuk melyik jeltelen sírban pihen.