Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szerencse kastélya - 05.27.

 

 

Áldás, békesség!

Bejöttem Hozzád Istenem, forró imával szívemben. Esedezem, hogy fogadj el, áldj meg szent kegyelmeddel. Ámen”

 

„Készen áll a ló a csata napján, de az Úr adja a győzelmet.”

(Példabeszédek 21,31)

A szerencse kastélya[1]

Egy tavaszi reggelen, alighogy a nap feltűnt a láthatáron, két utazó útra kelt. Mindketten fiatalok voltak, szépek és erősek. Az egyiket Tunyának hívták, a másikat Tevékenynek.

Amikor a nap sugarai már teljes erejükkel kibontakoztak, egy csodálatos kastély aranyozott tornyait világították meg. A legmagasabb hegyre épült, egészen a látóhatár szélén.

Nagyszerű építmény volt, fehér márványból, ezüst ablakokkal, arany tetőkkel, szikrázott, mint a kristály.

A két ifjú tátott szájjal nézte. Szerettek volna odajutni és elhatározták, hogy az abba az irányba indulnak.

Hirtelen egy nagy, aranyos, ezüstös pillangót láttak meg, mely a levegőben lebegve feléjük tartott. Amikor közelebb ért. látták, hogy nem is pillangó, hanem gyönyörű tündér, megérinthetetlen, lenge pókháló könnyű selyembe öltözve, harmatként ragyogó gyöngyöktől csillogva. A tündér gyémántkoronát viselt, és egy aranyos fénycsóvában repült, sebesen, mint a szél.

 

Találkozás éjfélkor

A két ifjú közt elhaladva, mosolyogva rájuk nézett.

  • Kövessetek! – mondta.

Tunya levetette magát a fűbe.

  • Majd bolond leszek!  Nekem nincsenek szárnyaim! – morogta.

Tevékeny azonban futva követte a ragyogó tündért és megragadta ruhája szélét.

  • Ki vagy? Hová mész? – kérdezte.
  • Én a Szerencse vagyok – mondta a tündér -, és az ott fenn az én kastélyom. Ma még odaérhettek, ha nem vesztegetitek az időt az úton. Ha megérkeztek a kastélyba, mielőtt utolsó üt az éjfél, ott leszek, hogy fogadjalak benneteket és egész életetekre barátotok leszek. De egy perccel éjfél után már késő lesz: az ajtó nem nyílik ki többé.

A tündér kiszabadította ruhája szélét Tevékeny kezei közül és egy pillanat alatt eltűnt a szeme elől. Az ifjú visszatért barátjához és elmondta neki, mit mondott a Szerencse.

  • Micsoda ötlet! – morogta Tunya. – Még ha lovunk lenne! De gyalog! Köszönöm, nem!
  • Akkor hát Isten veled – mondta Tevékeny-, én elindulok.

És szemeit a Szerencse kastélyára szegezve, szaporán nekivágott.

Tunya ásított és elnyúlt a füvön, miután egy pillantást vetett a fehér márvány tornyokra.

  • Ha legalább egy jó lovam lenne! – sóhajtott.

Ebben a pillanatban meleg leheletet érzett a nyakán, és mindjárt utána érces nyerítést hallott. Megfordult és szép pejlovat látott, felnyergelve, kantárszára a nyakában.

  • Látod? – mondta az ifjú. – A szerencse sokszor megérkezik anélkül, hogy túl sokat kellene gondolnunk rá.

 

Lassan járj, tovább érsz!

Felpattant a ló hátára és vágtatva elindult a Szerencse kastélya felé.

A ló jó iramban ment és Tunya hamarosan megelőzte Tevékenyt, aki nyugodtan, kimért léptekkel haladt.

  • Négy láb többet ér, mint kettő! – kiáltotta oda Tunya, de Tevékeny csak biccentett és megállás nélkül folytatta útját.

A ló kitartóan ügetett és dél felé a márvány tornyok már nagyon közelinek tűntek. Pontosan délben a ló letért az útról, egy friss tisztásra ért és megállt.

  • Okos állat – mondta elégedetten Tunya. – Lassan járj, tovább érsz! Nem kell túlozni. A mértékletesség a legnagyobb erény. Követem példádat és pihenek kicsit.

Leszállt a lóról, gratulált magának nagy bölcsességéhez, leült a puha fűbe, nekitámaszkodott egy simatörzsű bükkfához.

Tarisznyájában volt jó elemózsiája: nyugodtan evett, ivott, majd kicsit bágyadtnak érezve magát, mindent a szieszta utánra halasztott: elnyúlt, ahol a moha a legpuhább volt és kalapjával betakarta az arcát.

  • Egy kis alvás nem fog ártani – gondolta. – Utána világosabb aggyal, gyorsabban megyek majd – mondta, és elaludt.

 

Zene és tűzijáték

Boldogan aludt és nagyszerű álma volt. Azt álmodta, hogy megérkezett Szerencse kastélyába. Szerencse asszony nagy tisztességgel fogadta. Szolgálók és udvarmesterek hada nagyszerű vacsorát szolgált fel, miközben egy zenekar angyali dallamokat zengett és a kertből vidám pukkanások hallatszottak és a tiszteletére rendezett tűzijáték fényei villantak fel.

Egy szemkápráztató robbanás ébresztette fel. Erőt vett magán és szemét dörzsölve felült. És íme: a tűzijáték csak a lenyugvó nap utolsó sugarai voltak, és a zene barátja hangja volt, aki énekelve haladt el az úton.

  • Ideje újra útra kelni – morgott Tunya, felállva.

Szemével kereste szép pejlovát. De a tisztáson még árnyékát se látta a lónak. Az egyetlen élőlény, akit látott, egy közelben legelésző szürke és kopott öreg szamár volt.

A csalódott ifjú, aki még reménykedett kicsit, hívta, fütyült, kiabált, de semmiféle ló nem jött elő. Végül abbahagyta, és mivel jobb nem akadt, felpattant az öreg szürke szamár hátára és elindult.

A szamár elég lassan poroszkált és szegény csontjai csikorogtak. Elég kényelmetlen utazás volt, de még mindig jobb volt, mint gyalog menni. Tunya látta, hogy a kastély egyre közelebbnek tűnik.

Leszállt az este és az aranyos kastély ablakai kivilágosodtak.

Az öreg szamár azonban egyre lassabban lépegetett. Minden lépésnél habozott, reszketett, és végül egy sötét erdő mélyén makacsolta meg magát, leeresztette füleit és többé nem mozdult. Tunya ütögette, rugdalgatta, szidalmazta, húzta a farkát – hiába volt minden. És amikor újra ütni kezdte, a szamár megbokrosodott, hevesen felugrott, földre terítve szegény Tunyát.

 

Két furcsa hátas

Kábultan és dühöngve egy kicsit, ott maradt a földön. Magában átkozta balszerencséjét: mennyivel jobban szeretett volna finom lepedők között, meleg takaró alatt, puha ágyban feküdni!

Ez a vágy eszébe juttatta, hogy Szerencse kastélya már nem lehet messze. Felállt és kereste szamarát. De sehol semmi szamár.

Tunya ide-oda vonszolta magát, próbálta megérteni, hol is lehet. A sötétség közben mint fekete bársonytakaró, mindent beborított. A bokrok tüskéi összekarcolták, sokszor sziklákba vagy kidőlt fatörzsekbe botlott. A szamarat nem találta.

Keresésében végül talált valami nyereghez hasonló dolgot, ami alatt kétségtelenül egy állat lehetett. Anélkül, hogy sokat töprengett volna, Tunya a nyeregbe szállt és elkiáltotta magát:

  • Gyí! Indulás!

Az állat megindult. Kisebbnek tűnt, mint a szamár, és érezte, hogy amikor felszállt, a lábai valamit puhát érintettek, de semmit sem látott, mert nagyon sötét volt. Mindenesetre egy hátas volt és az jobb, mint a gyaloglás.

Hallotta, hogy a kastély órája a tizenegyet üti. Épp annyi ideje lehetett, hogy a kapuhoz érjen éjfél előtt. Két rúgással bíztatta meg a hátasát.

Az állat nem látszott vadnak és a nyereg tulajdonképpen kényelmes, kerek támlájú volt, de milyen lassan ment! Sokkal lassabban, mint a szamár.

Jó idő után Tunya kijutott az erdőből. Előtte, már nagyon közel, csillogtak a kastély fényei. Egy fénysugár éppen az ifjú hátasára világított, és meglátta, hogy az egy hatalmas csiga.

Undorító borzongás futott végig a hátán és azonnal leszállt volna a szörnyű állatról, ha nem zendült volna fel az éjfél első kondulása. Gyorsan rugdosni kezdte a csigát, hogy futásra bírja. A csiga azonnal a házába bújt és ott hagyta Tunyát, aki mérgesen ült a földön.

Az óra a másodikat ütötte.

Ha Tunya futni kezdett volna, még időben elérhette volna a kastélyt, ő azonban ordított és toporzékolt.

  • Egy hátast (lovat)! Egy hátast! Akármilyen hátast, ami a kastélyba visz!

Az óra a harmadikat ütötte.

Valami sötét dolog ment el Tunya mellett, zörgő vas hangot hallatott. Tunya gondolkodás nélkül az állat hátára pattant – furcsa, lapos és ráncos hát volt.

Abban a pillanatban, hogy ráült, látta, hogy a kastély kapui kitárulnak, hogy beengedjék Tevékenyt. A mosolygó, ragyogó Szerencsetündér személyesen tett eleget vendéglátói kötelességének.

Az óra negyedszer ütött és Tunya új hátasa megmozdult. Ötödik ütés – egy lépést ment. Hatodik – megállt. Hetedik – hátrálni kezdett.

Tunya kiabált, ordított, ütött, könyörgött, de az állat határozottan hátrafelé ment.

És az óra a nyolcadikat ütötte.

A Hold kikandikált a felhők közül és Tunya felfedezte, hogy egy hatalmas rákra ült.

A kastély fényei egymás után aludtak ki.

Kilenc! A rák folytatta a hátrálást. Tíz! – mindig csak hátra!

Tizenegy! Tizenkettő!

A kastély kapui döngve becsukódtak és a rák megállt. Tunya számára a Szerencse kastélya és kincsei örökre levesztek. Senki nem tudja, mi történt azután vele és rákjával, de senki nem is törődött vele. Tevékenyt viszont Szerencsetündér fogadta és addig maradt a palotájában, ameddig akart. És a Szerencse élete végéig hűséges barátnője volt.

 

Két jól ismert diákról, tanulóról szól ez a történet. Egyik kitűz magának egy célt és eltökélten igyekszik azt elérni, még ha fáradáságba is kerül. Sportol, zenél és tanul. A másik elsősorban arra vigyáz, hogy nem fárassza magát. Kezdetben szerencséje van, de nem tudja kihasználni. Nem elégszik meg: az egyik kényelmes megoldás hozza a másikat. Még akkor is, amikor egy csekély erőfeszítéssel még elérhetné célját, nem teszi meg: nincs hozzászokva az elszánáshoz. Így végül lelassul és egyenesen az ellenkező irányba halad.

 

Ha személyesen beszélgetnénk, akkor ezekre a kérdésekre keresnénk a választ:

  • Szerintetek mi a legnagyobb különbség Tevékeny és Tunya között?
  • Melyek Tunya jellemző tulajdonságai?
  • Miért nem érkezik meg Tunya idejében, Tevékeny viszont igen?
  • A kettő közül melyik rokonszenvesebb nektek? Miért?
  • Ismertek valakit, aki úgy viselkedik, mint Tunya? veletek nem történt még soha meg, hogy így viselkedtetek?

 

Jézus egy alkalommal két testvérről beszélt (Máté 21,28-30)

A két testvér példázata

28 „Erről pedig mit gondoltok? Egy embernek volt két fia. Az elsőhöz fordulva ezt mondta: Fiam, menj el, dolgozz ma a szőlőben! 

29 Ő így felelt: Nem akarok. Később azonban meggondolta magát, és elment. 

30 Azután a másikhoz fordulva annak is ugyanezt mondta. Ő azonban így felelt: Megyek, uram. De nem ment el. 

31 Ki teljesítette a kettő közül az apja akaratát? Azt felelték: Az első…”

 

 

„Szent házadból eltávozva Atyám arra kérlek, hogy lehessek megtartója, a szent Igédnek.

Ámen”

Keresd meg  ezt az éneket:

https://www.youtube.com/watch?v=ZY20GL37ms4&list=RDZY20GL37ms4&start_radio=1

 

[1]Bruno Ferrero: Jóknak szóló történetek, Don Bodco Kiadó, Budapest,2001,  49-53.o.