Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az aranygolyó 05.06.

2020.05.04

Az aranygolyó[1]

 

Amikor az erdők olyan sűrűk voltak, hogy beborították a földet, mint valami sokféle zöldszínű köpeny, volt egy nagyon szegény ifjú, aki sétálni ment a fák közé és azon gondolkozott, mit kezdjen az életével, melyek a helyes út, amelyet választania kell és mit tegyen, hogy egy darab kenyeret találjon.

Míg égnek emelt fejjel mászkált, hallotta, hogy egy hang szólítja, de körülötte nem volt senki. Ide-oda nézegetett, és íme, megpillantott egy ágon ülő pintyőkét, amely emberi hangon szólt hozzá:

  • Szép ifjú, állj meg és hallgass ide. Most eléneklem dalomat, az egyetlent, amelyet ismerek, és amíg éneklek, fogj meg és rázz meg, de úgy, hogy ne okozz fájdalmat. meglátod, hogy a csőrömből arany golyócska fog kijönni. Vedd fel és tedd zsebre, ezáltal képes leszel arra, hogy mindig tudd, mi a jó és mi a rossz, mi a helyes és mi a helytelen, és minden percben tudni fogod, mi a jobb neked. Ami engem illet, én mélyen elalszom, és akkor rejts el a fa odvában és útra kelhetsz.

 

A város, ahol mindenki sírt

Így alakultak az események, és a szegény ifjú folytatta útját zsebében a golyóval, mígnem elérkezett egy városba, ahol gazdag boltok és szép paloták sorakoztak, és ahol az emberek eladtak és vettek, ettek és aludtak, olvastak és írtak, vitatkoztak és futkosnak, nagyok és kicsinyek, öregek és fiatalok keservesen zokogtak, egy percre sem hagyva abba.

A fiatalember érezte, hogy a golyó titokzatos módon nem engedi, hogy tovább menjen, nem törődve a dologgal. Tisztán hallotta, hogy valamilyen hangocska ezt súgja:

  • Tenned kell valamit ezekért az emberkért.

Úgy érezte, hogy tele van bátorsággal. Az ifjú rögtön elment, hogy beszéljen a királlyal, aki a trónján ülve zokogott, akkorra könnytócsában, hogy a bokáig ért.

  • Felség – szólt az ifjú -, elteheti a zsebkendőket és készülhet az ünnepségre, mert eljöttem, hogy segítsek.
  • Segíteni rajtunk? Hát nem tudod a városunkat egy rettenetes sárkány fenyegeti, amely mindannyiunkat meg fog enni, ha nem adjuk oda neki egyenként legszebb leányainkat? Már elvitt kilencet, és az utolsó az én leányom volt!

A fiatalember érezte, hogy az aranygolyó akkora bátorságot önt belé, amivel nem hitte, hogy rendelkezik. Maga is meglepődött az ajkára tóduló szavakon:

  • Mindent tudok, és szavamat adom, hogy holnap elhozom a sárkány fejét és farkát, így balsorsunk véget ér.

A király azt gondolta, megőrült: derék lovagjai sokféleképpen megpróbálták már megölni a szörnyet, de nem sikerült. Ez a rongyos csavargó pedig azt gondolja, hogy kard és fegyverzet nélkül ő jobb lesz náluk?

Az ifjú kitalálta gondolatait és mosolygott, de nem szólt semmit. Hamarosan meglátják majd, mire képes. Kérte, adjanak neki néhány zsemlét és egy jó kardot.

Jött egy apród és két kardot hozott. Az egyik ragyogó volt, tiszta acélból, arany és ezüst berakással, a belőle áradó sugarak, fáklyaként világították meg a termet. A másik közönséges, nehéz kard volt, érződött rajta a verejték és a fáradság. A fiatalember kinyújtotta a kezét az új kard felé. de az aranygolyó újra hallatta hangját és megparancsolta az ifjúnak, hogy a másikat vegye el.

  • Nem minden hasznos, ami fénylik. A komoly dolgoknak többnyire nincs vonzó külsejük – suttogta a szokásos, tapintatos hangocska.

A fiatalember derekára kötötte az öreg kardot, majd fütyürészve, zsebre dugott kézzel elindult a domb felé.

 

A hét kapu

Ott fenn a sárkány vasból várat épített magának hét kapuval és hét toronnyal, hatalmas vizesárok vette körül, tele piszkos vízzel, amiben krokodilok és óriás piócák úszkáltak. Az ifjú végigment a vár első kapujához vezető hídon. Odaérve kopogott, és a sárkány máris jött, hogy kinyissa.

  • Ki vagy, honnan jössz, mit akarsz? Felelj gyorsan, különben megeszlek reggelire!
  • Szegény vagyok, szegények fia és unokája, hogy szüntesd meg erőszakoskodásodat és add vissza a városnak mindazt, amit elvettél tőle.

A sárkány nevetésben tört ki. Az árok krokodiljai mindent hallottak és gúnykacajban törtek ki, farkukkal vizet fröcsköltek.

  • Ez aztán pompás! Jól van, te szúnyog, ha sikerül lesújtanod rám, talán te győzöl, ha nem, még az este előtt összelapítalak.

Az ifjú rá akart rohanni a sárkányra, de az hirtelen visszahúzódott, és a kpuk szörnyű döngéssel becsapódtak. A híd a fiatalember mögött összeomlott és a krokodilok újra hahotáztak, éles fogaik fenyegetőek és félelmetesek voltak.

Az ifjú csak előre mehetett. Elindult a kapuk fel. Ekkor észrevette, hogy mindegyiken van egy felirat: „Királyok kapuja” – díszelgett az elsőn. „A hercegeknek fenntartva” – a másodikon. „Itt csak híres lovagok mehetnek át” – harmadikon, és így tovább. Az első hat kapu nemes és dicső osztályokhoz tartozó személyeknek volt fenntartva. A hetedik kapun viszont egyetlen szó állt: „Bejárat”.

Az ifjú egy pillanatig habozott, azután az aranygolyó sugallatára határozottan belépett a hetedik kapun, amely nyikorogva tárult fel előtte: „Végül is, nem vagyok sem király, sem herceg, sem nagyhírű lovag…” – gondolta az ifjú.

A vár vas boltívei alatt visszhangzott a sárkány csalódott üvöltése, Az első hat kapu mögött elrejtve csapdák és süllyesztők voltak, és száz meg száz lovag esett már beléjük. Hogy tudta a fiú megtalálni az igazi kaput?

 

„Most meg kell küzdenünk?”

Bár némi szívdobogással, az ifjú behatolt egy hosszú folyosóba. A folyosó tágas terembe torkollott. Itt a fiatalembert díszesen öltözött ifjak és leányok vették körül, akik táncoltak, nevettek, étvágygerjesztő ételeket ettek és úgy tűnt, nincs a világon, aki náluk jobban mulatna.

Egy páran kézen fogták az ifjút és táncba vitték.

  • Végre megjöttél! – búgták a lányok.
  • Maradj velünk, a legjobbat kapod, ami csak van: pénzt, szórakozást, szabadságot.
  • Végül is mit törődsz azzal a síró-rívó várossal? Ők nem tennének semmit érted! – mondta rábeszélősen az egyik fiatalember.

Az ifjú habozott, de érezte, hogy az aranygolyó tűzként égeti. Nagyot sóhajtott:

  • Szavamat adtam – s tovább ment. A terem fala megnyílt, mint a függöny. Az ifjak és a leányok, akik csak a sárkány megtévesztő teremtményei voltak, eltűntek, és a szegény ifjú, szemtől-szemben állt a sárkánnyal.
  • Akkor hát meg kell küzdenünk – vigyorgott a szörnyeteg.
  • Nem kerülheted el – vágott vissza a fiatalember.
  • Csak egy szívességet kérek tőled! – folytatta a sárkány.
  • Nem illő, hogy egy hozzám hasonló, erős és bátor sárkány egy ilyen rongyossal harcoljon. Vedd fel legalább ezt a páncélt.

A sárkány csodálatosan szép páncélöltözetet nyújtott át az ifjúnak. Száz meg száz arany és ezüst pikkelyből volt összeszőve és gombjait gyémántok alkották. Ez az öltözék a szegény ifjút ragyogó lovaggá változtatta volna át.

  • Majd bolond leszek! – szólt az ifjú. – Ez a holmi legalább egy mázsát nyomhat: ha felveszem, moccani sem tudok többé.

Az aranygolyó helyeselte az ifjú érvelését.

„Jaj nekem! Most már itt a vég” – gondolta rémülten a sárkány. Félelmetes külseje volt, de igen gyáva.

  • Igen, jól mondod: ez komolyan a vég! – szólt a szegény legény, és kardcsapással egyből levágta előbb a szörny fejét, majd a farkát.

Alighogy a sárkány kiadta a páráját, a várból egymás után kijött nyolc gyönyörű leány: a vadállat énekesmadárrá változtatta őket, és most megszűnt a varázslat. De hiányzott a kilencedik, a király leánya, és persze a szegény legény nem mehetett vissza nélküle a városba.

  • A sárkány pintyőkévé változtatta, de ő kiszökött a kalitkából és az erdőbe menekült! – mondta a többi lány, és neki eszébe jutott az emberi hangon beszélő madárka.

Az erdőbe szaladt, megkereste az odvas fát, ahova eldugta az alvó madárkát és meglátta, hogy törzsből kibukkan egy tündérszép hercegnő feje. Rögtön kisegítette onnan, azután a városba vitte a kilenc leányt, ahol az inasok és gazdáig, katonák és boltosok, férfiak és nők, mamák és kisgyermekek, nagyok és kicsik tüstént abbahagyták a sírást és kiabálni kezdtek.

  • Éljen!

Vége lett a szomorúságnak, a király és alattvalói három hónapon át ünnepeltek és a szegény ifjú, ahogy az a mesékben mindig történik, feleségül vette a király lányát.

 

 

Mindenki örülne, ha „aranygolyó” lenne a zsebében és az megsúgná, mi a helyes, az igaz és a jó az élet minden körülménye között. Nem volna jó, ha minden embernek lenne egy aranygolyó a zsebében, vagy inkább a szívében és az eszében?

Mi jut esztekbe, ha ezt a szót halljátok: „lelkiismeret”?

 

 

 

 

[1] Bruno Ferrero: Jóknak szóló történetek, Don Bosco Kiadó, Budapest. 2001,163.o.-169.o.