Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


JÁTÉK, TANULÁS, HITOKTATÁS

JÁTÉK, TANULÁS, HITOKTATÁS

 

„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.”

(Péld 2,6)

 

Számos didaktikai mű részletesen elemzi az oktatási folyamat elemeit, ezek az elemek megjelennek az iskolai hitoktatás keretei között is.

Kalevi Tamminen, Laulikki Vesa és Markku Pyysiäinen Hogyan tanítsunk hittant? című vallásdidaktikai műve rávilágít arra, hogy mi az általános didaktika és a vallásdidaktika kapcsolata, melyek azok a területek, ahol az általános didaktika eredményeit felhasználhatjuk a hitoktatásban (vallásoktatásban). Először is három alapvető fogalomnak, a valláspedagógiának, vallásdidaktikának, valamint a katechetikának egymáshoz való viszonyát tekintsük át a finn szerzők alapján.

A vallásdidaktika célja, hogy „tisztázza a keresztyén tanítás jellegét, feladatát, tartalmát, valamint segítse annak lehető legjobb megvalósítását. A vallásdidaktika feladata, hogy felmérje a vallásos nevelés területén jelentkező didaktikai problémákat, és ennek alapján tanácsokat adjon a tanítás tervezéséhez és megvalósulásához. Ehhez az általános didaktika és pedagógia kutatási eredményeit és elveit is felhasználjuk, valamint alkalmazzuk ezeket a hittan és etika oktatásában.”[1] A vallásdidaktikához soroljuk mind a tanítás tervezését, mind a megvalósításhoz szükséges módszereket.

A valláspedagógia „a vallásdidaktikánál tágabb fogalom. A valláspedagógia a vallásos nevelés egészére vonatkozik, történjék az iskolai, gyülekezetek, a család vagy más intézmények körében. A valláspedagógia területéhez tartozik a vallásos nevelésen kívül az egész nevelési rendszer elvi kérdései, alapjai és céljai – leginkább teológiai szempontok szerint. A valláspedagógia mind a gyakorlati teológiának, mind pedig a neveléstudományoknak részterülete. Ez a részterület más néven katechetika. Középpontjában egy egyház által végzett nevelési és tanítási munka különféle módozatai állnak. A legfontosabb ezek közül a keresztségre felkészítő és a konfirmációi oktatás.” [2]

A valláspedagógia fogalmát a 20. század elején Németországban vezették be, és az iskolai hitoktatás pedagógiai kutatását értették rajta. Míg a katechetikának főként a teológiával volt közeli kapcsolata, addig a valláspedagógia az általános pedagógiához kötődött.

Az iskolai és iskoláskori hitoktatáson túl a vallásdidaktika széles tanítási tevékenységet jelent, amely átfogja az egész emberi életet, a korai gyermekkortól, egészen a késő öregkorig.

Jelen munkában főként az iskolai hitoktatás szemszögéből vizsgáljuk a vallásdidaktika, (didaktika) ide vonatkozó kérdéseit, különös tekintettel a tanítás – tanulás formáira.

 

A tanítás formái, tanulási-tanítási stratégiák

 

A hitoktatói munkánknak két olyan eleme van, amelyet sohasem szabad figyelmen kívül hagyni: Isten és a gyermek. Azért taníthatjuk a gyermekeinket, mert Isten kijelenti magát, és a mindenkori gyülekezetet felelősséggel ruházta fel a gyermekekre vonatkozóan. Isten nélkül nincs semmilyen hitoktatás, végezzük azt bárhol: akár iskolában, akár a gyülekezeti teremben, vagy éppen családi körben. Istentől indíttatva, küldve a gyermekekért dolgozunk, hogy őket Istenhez vezessük. Egyfelől a gyermeket vezetjük Istenhez, másfelől Isten kijelentését, a Szentírás üzenetét igyekszünk közel vinni a gyermekekhez.

A történetek, a témák kiválasztása, a módszer és a tanítás felépítése azt a célt szolgálja, hogy tanítványainkkal ezt a kettős utat végigjárjuk. Keressük azokat az eszközöket, amelyekkel célunkat elérhetjük, segíthetjük tanítványaink lelki növekedését, ugyanakkor azokat az eszközöket, módszereket is meg kell találnunk, amelyek segítenek az Ige üzenetének átadásában, és elősegítik annak megértését és befogadását.

Az alábbiakban vázlatosan a tanítási formákról, a tanulási és tanítási stratégiákról írok; ezek közül kiemelem azokat, amelyek gazdagíthatják a hitoktatásunkat.

A tanítás különböző formái azért érdemelnek figyelmet, mert benne az interakció (a személyek közötti kölcsönhatás) súlypontja mindig áthelyeződik. Ezért a tanítás formáit csoportosíthatjuk úgy is, hogy abban ki a kezdeményező, kié az elsődleges felelősség.

 

1. Tanárközpontúak[3]

  • a tanár előadása (történetek elmondása),
  • a tanár kérdései (történethez kapcsolódók),
  • a közös gyakorlat (munkafüzet, makettek, színezők).

 

A tanárközpontú formák megfelelnek az ismeretek átadásának, főként a kognitív (tudati) célok alacsonyabb szintjein. Amennyiben a biztos tudás elérésére törekszünk, fontos a tanultak alkalmazása a gyermekek életére, és mai társadalmi helyzetére. Fontos, hogy a tanítványaink megőrizzék a szerzett ismereteket.

 

2. Diákközpontúak

  • egyéni munka (munkafüzet, rajz),
  • diákok előadása (ún. kiselőadás),
  • csoportmunka (feladatmegoldások, esetmegbeszélés).

 

Amikor az emlékezésnél és a felismerésnél magasabb, kognitív (tudati) célok szintjéről az érzelmi és cselekvési célokról, köztük a problémamegoldásról beszélünk, előnyösebbek a diákközpontú és közös munkán alapuló formák. Ezekben a formákban nemcsak a közös párbeszédet, kommunikációt tanulhatjuk meg, hanem figyelembe veszünk másokat, meghallgatjuk őket, támogatjuk a zárkózottabbakat.

 

3. Közös foglalkozások

  • beszélgetés,
  • ünnepség,
  • játékok.[4]

 

Mely formák és módszerek felelnek meg legjobban a hitoktatás céljainak? A célok sokrétűek lehetnek, a tananyag összetett, a tanulócsoportok készségeinek figyelembe vétele is rugalmasságot kíván a módszerek, stratégiák megválasztásában. Minden didaktikai kézikönyv hangsúlyozza, nincsen egyetlen, általánosan megfelelő módszer, amelyet az oktatásban, így a hitoktatásban is mindig eredményesen lehetne alkalmazni. „Nem a módszer mindenható a vasárnapi iskolában, hanem a Szentlélek Úristen, akinek tetszik a gyermekek közt végzett igehirdetést megáldani hitből hitbe.”[5]

Finn és svéd tapasztalatok szerint[6] a hitoktatásban alkalmazott módszerek a többi tantárgyhoz hasonlóan egyoldalúak, tanárközpontúak. Közös beszélgetésre, s főleg csoportmunkára vagy egyéni feladatokra igen ritkán kerül sor.

A magyar iskolai gyakorlatban néhány módszer a felső tagozattól felfelé, szintén egyeduralkodónak számít: ilyen a tanári előadás (benne elbeszélés, magyarázat), a szemléltetés, a tanári kérdezés és ritkábban a tanulói kiselőadás. „A módszereknek (technikáknak) e négyrétű együttesét nevezhetjük a mai iskolai gyakorlat uralkodó paradigmájának. Mind a tananyag, mind a különféle vizsgakövetelmények, mind az uralkodó taneszközök, mind pedig a tanárképzés domináns formája mintegy kikényszerítik ennek a módszerkészletnek a használatát, és az ettől való eltérés feltűnően nagy nehézségekbe ütközik.”[7] Knausz Imre megállapítása általánosságban vonatkozik a hazai oktatási módszerekre, ám amennyiben a magyarországi iskolai hitoktatásról ugyanolyan felmérés készülne, mint a skandináv országokban, az eredmény bizonyára hasonló lenne. Hűtlenség és hitetlenség lenne a részünkről, ha ebben a szolgálatban nem akarnánk folyamatosan tanulni, s nem tennénk fel szüntelenül a kérdést magunknak: hogyan vihetném közelebb a gyerekekhez Isten Igéjét?

A didaktika megkülönböztet tanítási formákat és tanítási stratégiákat. A tanuló oldaláról tekintve a módszer nem más, mint tevékenység, a tanár oldaláról pedig a tanulóknak adott feladat. A stratégia azonban nem egyszerűen az egyes feladatok egymásutánisága, hanem a cél elérésének átfogó koncepciója. „Egy tanítási stratégiát jellegzetes célok és jellegzetes pedagógiai alapelvek határoznak meg, miközben ezekhez a célokhoz és alapelvekhez jellegzetes módszerek, tanítási technikák kapcsolódnak.”[8] Knausz Imre tanulmányában kilenc tanítási stratégiát tekint át, amelyeket most csak a felsorolás szintjén említek: prezentációs stratégia, optimalizációs stratégiák, kooperatív tanulás, tanítási dráma, projektmódszer, interkulturális nevelés, médiapedagógiai stratégiák, felfedezéses és kutatásos tanulás, számítógép az oktatásban. Az alaposabb tájékozódás érdekében érdemes részletesebben tanulmányozni ezeket a stratégiákat.

 

Az oktatási folyamat szerkezeti elemei

 

A motiváció[9]

 

Minden tanulás alapvető feltétele, hogy résztvevőknek legyen érdeklődésük, ráhangoltságuk az iránt, amivel a tanulás során megismerkednek, vagyis megtanulnak.

„Motiváción az oktatás elméletében két – egymással szorosan összefüggő – dolgot értünk. Egyrészt azokat a belső hajtóerőket, amelyek a tanulót a tanárral való együttműködésre, a tanulási folyamatban való aktív részvételre késztetik, másrészt azokat az erőfeszítéseket, amelyeket a tanár tesz azért, hogy a tanulót rávegye az együttműködésre. Ez utóbbira a motiválás szóval is hivatkozunk.” A motiváció a mai didaktika egyik kulcsfogalma.

 

A motiváció kérdése a hitoktatásban

 

Különösen fontos szerepe van a motivációnak, és a motiváltságnak a hitoktatásban. A Hogyan tanítsunk hittant? című könyv szerzői elemzik a hitoktatás motivációs kérdéseit. Említik, hogy bizonyos életkorokban a tanulóknak, vagy azok egy részének kevés a motivációja. Vizsgálták azt is, hogyan viszonyulnak a tanulók a hitoktatáshoz, mennyire érdekli őket a hittan, mint tantárgy. [10]

A kutatások eredményei azt támasztják alá, hogy alsóbb osztályokban meglehetősen népszerű a hittanóra, viszont felsőben csökken a népszerűsége. (Természetesen a tanulók átlagos hozzáállásáról van szó. Van, akinek kedvence, van, aki alig képes elviselni.) De megjegyzik, hasonló a helyzet más tantárgyaknál is.

Mely tényezőkben rejlenek a hitoktatáshoz való viszony meghatározói, mi az oka a hitoktatás népszerűség-vesztésének a felsőbb osztályokban?

  • Késői gyermekkorban erősödik a külvilág iránti érdeklődés, ugyanakkor a tananyag hirtelen nehézzé válik ahhoz képest, hogy a tanulókban még nincs meg az elvont fogalmak elsajátításának képessége.
  • A munkamódszerek nem eléggé aktivizálóak és motiválóak.
  • A felsőbb osztályokban, a kedveltségben hangsúlyos szerepe van az anyag tárgyalási módjának, a tanítás könnyedségének, a beszélgetésnek. A tanulók úgy látták, hogy a tanítás válasz a saját kérdéseikre.
  • A hitoktatást nem szeretők véleményében első helyen áll az anyag száraz volta, egyhangúsága és a tárgyalt témák érdektelensége.

 

Bizonyára a tanulók hitoktatással kapcsolatos motivációit, alapállását az oktatáson kívüli tényezők is meghatározzák. Erre számtalan példát tudnánk felsorakoztatni, amikor a család, a baráti kör, a környezet magatartása ellenérdekeltté teszi a gyerekeket az aktív részvételben. Döntő szerepe van a hitoktató vagy vallástanár személyének is, aki lelkesedésével és odaadásával felkeltheti a tárgyalt témák iránti érdeklődést.

 

Hogyan lehet megteremteni és növelni a motivációt?

 

Az egész hitoktatás a motivációtól függ, a célkitűzéstől kezdve, a sokoldalú megvalósításon át az eredmény értékeléséig. Ugyanakkor fontos szempont az osztály/csoport színvonala, a célok, a tanítás körülményei és a tanulók élethelyzete is, hiszen ezen is múlik, hogy hol van a motiváció és a motiválás súlypontja.

A motiváció lehet:

  • intellektuális (kíváncsiság, tudni vágyás, kérdezés);
  • érzelmi (öröm, félelem, feszültség, biztonságérzet, tanulással kapcsolatos fontosság- és értékélmények);
  • szociális (teljesítmény-motivációk, előbbre jutás, önmegvalósítás szándéka, elérendő osztályzatok, tanulás légköre);
  • cselekvési (tevékenység maga a cél, a tanulók aktivitása, sikerélmény).

 

A motiváció ébren tartása feltételezi a tananyag, a szempontok és a munkamódszerek változatosságát. A jónak tapasztalt munkamódszer is unalmassá válik, ha állandóan, vagy túl gyakran alkalmazzák.

 

A játékok felhasználása a hitoktatásban

 

Elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy a számtalan munkamódszer közül miért és mikor iktassunk a tanulási folyamatba játékos elemeket.

 

A változatosság és a motiváció ébrentartása

 

„A hatékony tanulás egyik jellegzetessége, hogy többfajta feladatban szervezi a tanulást, többféle tanítási módszert használ.”[11] Változatosságot vihetünk bármely tantárgy keretein belül – így a bibliaismeret, egyháztörténet, etika, hitvallásismeret, egyházismeret oktatásába – bármely iskolafokozaton, a legkülönbözőbb életkorú tanulók számára.

Marlene D. LeFever Ötletgazdag tanítási módszerek[12] című könyvében a sokszínű és változatos tanítási módszerek ismertetése előtt arról ír részletesen, miért nem merünk szakítani a megszokottsággal? Miért köti gúzsba a megszokottság az ötleteinket, alkotóképességünket? Vajon elég változatosak-e tanítási módszereink? Vannak tanulók, akik legtöbbet cselekvés közben tanulnak, vannak, akik hallgatás közben, mások a beszélgetésekből. Tudjuk-e változtatni módszereinket úgy, hogy mindenkit aktívan foglalkoztatunk? „Érték van a változatosságban a változatosság kedvéért is. Az ipar kísérleteket végzett azokkal a módszerekkel, amelyek által emelhető a termelékenység. Bevezették a zenét, és a termelés növekedett. Még jobb kivilágítást alkalmaztak, és a termelés újból emelkedett. Elvették a zenét, és a termelés ismét növekedett. Csökkentették a megvilágítást, és a termelés növekedett. Nyilvánvalóvá lett, hogy nem bizonyos változások okozták a különbséget, hanem egyszerűen maga a változás.”[13]

Ma már elmondhatjuk, hogy bővülnek a lehetőségeink, és egyre több hittankönyv közül válogathatunk. Azonban nem biztos, hogy a hitoktató (vallástanár) eredményessége, a szépen megírt és kivitelezett hittankönyvben van. Ez csak egy külső feltétel. A hitoktató eredményessége a jó órákon múlik. Olyan órákon, foglalkozásokon, amelyekre szeretnek járni a tanulók. Olyan órákon, amelyeken merünk szakítani a megszokottsággal, és amelyeken át merünk lépni, akár a magunk emelte korlátokon is. Változatos pedagógiai módszerekre van szükségünk, hiszen hamar unalmassá válhatunk. A játék lehet az egyik módszer arra, hogy óráinkról száműzzük az unalmat, a megszokottságot. Viszont a játék nem csodaszer, csupán egy lehetőség a sok pedagógiai eszköz, módszer közül, melynek segítségével jókedvet, örömöt, derűt, nevetést vihetünk a sokszor oly egyhangú tanulásba, „mert a játék éppúgy használ a test egészségének, mint a lélek gyarapodásának.” (Comenius)

 

Mikor válasszunk játékokat?

 

Elvileg a hittanóra (tanóra) bármely részében helyet kaphat játék. Az óra elején leginkább a ráhangolás, a hangulatkeltés, a kellő motiváció megteremtése a cél. A figyelemfelkeltés mellett a gondolatok elindítása is cél lehet. Játszhatunk az óra folyamán, amikor érezzük, hogy a tanulókkezdenek fáradni (mert a hét vége, vagy éppen a hét eleje van, mert rossz az időjárás, vagy más órákon elfáradtak). Lehet a játék jutalom az óra végén.

Az óra bármely részében alkalmazhatjuk a játékot az elmélyítés, megszilárdítás, gyakorlás, és rendszerezés, az ellenőrzés érdekében.

 

1. Játék az óra elején – figyelemfelkeltés

 

Az óra eleji játéknak fel kell ébresztenie az érdeklődést, de nem szabad mindjárt ki is elégítenie azt. Ezért jó, ha a játékok rövid ideig tartanak, és a hittanóra anyagára való összpontosítást segítik elő.

A legcélszerűbbek a Kérdés – felelet!-típusú játékok, ahol bibliai személyt, vagy tárgyat kell kitalálni. Óra eleji játékul javaslom a Mondd ki! című játékot, ahol a megadott fogalmakból kell kitalálni a bibliai történet címét, vagy fordítva: a történethez kell jellemző fogalmakat, neveket találni. A társasjátékok közül pl. az Úton útfélen, Mesterségek a Bibliában, vagy a legújabb, Vesd ki a hálót! című tartalmaz szöveges, bemutatkozó kártyákat, tárgylapokat. A képrejtvények és a betűkirakók ugyanezt a célt szolgálják.

 

2. Játék az óra közben – az új ismerettől az összefoglalásig

 

Az új ismeretet feldolgozó órán, amikor új történettel ismertetjük meg a tanítványainkat, a játékot legtöbbször szemléltetésre használjuk (lásd bábjáték). Az új ismeretet alkalmazó órán valamint a rendszerező és a gyakorló órákon összefoglaláskor, és akár az ellenőrző órákon is előkerülhet óra közben a játék. Az egyes formákon belül az alkalmazott módszerek, eszközök és szervezési módok alapján végtelen sok variáció lehetséges.

Az óra gerincét alkotó játékot szervezhetjük csoportos vagy páros munkaformában. Lehetséges egy-egy történet eljátszása improvizálás vagy előre megadott szövegkönyv segítségével. Alkalmazhatunk összetettebb társasjátékot, táblás játékot, amennyiben az adott (rövidebb) időn belül egy fordulót le tudunk bonyolítani. Szervezhetünk a tanult ismeretekből játékos versenyt csoportok vagy párok között.

Rendszerezés és rögzítés nemcsak akkor szükséges, ha egy hittanórán az új történetben rejlő tények és fogalmak helyét jelöljük ki. Szükséges egy-egy témakör végén nagyobb ismétlését terveznünk, vagy éppen a tanév végén – például az egyháztörténetnél – a rendszerező összefoglalás elkerülhetetlen. A rendszerezés egyben rögzítést is jelent, hiszen a tanult anyagrész áttekintése történik meg előre megadott szempontok szerint, ám ez történhet játékos formában is.

Az összefoglalás nem más, mint a tanultak elsődleges rögzítése. A hittanórán a tanítás lezárása az egyik legnehezebb feladat. A történetet nem a levegőbe mondtuk el, célunk volt vele. Az összefoglalás két részből áll: a fő gondolat kiemelése és az alkalmazás, ez utóbbi pedig már az óra végéhez vezet el bennünket.

Az ismeretszerzés és az alkalmazás elválaszthatatlan egységet alkotnak az oktatás folyamatában. Az alkalmazás egyszerre előzménye és eredménye is az ismeretszerzésnek. Emanuel Jung Hogyan vezessek vasárnapi iskolát? című könyvében a bevezetést hídverésnek nevezi a gyermek és Isten világa között, az alkalmazásnál (befejezésnél) éppúgy szükséges a hídverés csak éppen vissza az életbe, hogy a gyermek tudjon valamit kezdeni a történettel. Az alkalmazás, szembesítés is egyben („te vagy az az ember, rólad van szó”), és a gyakorlati tennivalóknak megmutatása.

Természetesen az iskolai hitoktatásnak vannak kognitív céljai is: ismereteket közlünk és kérünk számon. A tanult ismeretek, tények, fogalmak alkalmazása is fontos szempont, s ezt végezhetjük játékos formában is. Az iskolai gyakorlatban ehhez kapcsolódik az ellenőrzés: a feleltetés és a dolgozatírás. A változatosság, a többoldalúság itt is növeli az ellenőrzés eredményességét. Azok a játékok, amelyek konkrét ismeretekre, fogalmakra, eseményekre épülnek, jó szolgálatot tesznek az ellenőrzés alkalmával.

 

3. Játék az óra végén – jutalom

 

A játék örömforrás, azaz saját belső jutalmai tartják fenn. Az óra végén – éppúgy mint az óra elején – kevés idő jut a játékra, ezért az óra elején alkalmazottakhoz hasonló típusú játékokat válasszunk.

 

Mi a játékok (oktatójátékok) célja?

 

A didaktikus vagy oktatójátékoknak egyik legfőbb célja és eredménye, hogy a tanítás-tanulás folyamatában elsajátított ismeretanyagot játékos módon felidézzük, gyakoroljuk, rögzítsük, elmélyítsük és megerősítsük.

Mivel a játék megtanítja a gyereket cselekedni, önmagán uralkodni, másokkal együtt munkálkodni és ezzel együtt bizonyos szabályokat megtartani, a játéknak fontos szerepe van a személyiség fejlődésében. A rendszeresen alkalmazott oktatójáték mozgékonnyá, rugalmassá teszi a gyermekek ismereteit, mivel képessé válnak az összehasonlításra és az általánosításra, a megszerzett ismeretanyag alkalmazására, az elszigetelt anyagrészek rendszerbe illesztésére, a tanultak gyors felidézésre, a lényeg megfogalmazására. A jól és rendszeresen alkalmazott didaktikai játék magában foglalja az ismeretanyag teljes rögzítésének fő elemit.

Az ismeretanyag elsajátításán túl, a játéknak fontos szerepe van a problémamegoldó gondolkodás fejlesztésében is. A problémamegoldó ember, játékos ember.

A tanulás három alaptípusa (verbális, motoros, szociális) közül a szociális tanulás során állandóan tanulunk valami újat az emberek különböző szerepeiről, az emberi viszonyulásokról, a társas kapcsolatokról, az értékekről. Érdeklődésünket, rokon- illetve ellenszenvünket, attitűdjeinket dolgokhoz, intézményekhez és személyekhez a szociális érintkezésben kölcsönhatások révén sajátítjuk el.

 

A játék kiválasztása

 

A tanításban, hitoktatásban jártas vallástanár tapasztalata, valamint a tananyag ismerete alapján előre tudja, hogy mely anyagrészek, óraegységek okozhatnak majd gondot és nehézséget a tanítványainak. Erre rendszerint fel is készül. Az ilyen gondot és nehézséget okozó feladatok megoldásában jelenthet segítséget a játék.

A hitoktatót semmi sem korlátozza a játékok kiválasztásában. Azonban ismernie kell, hogy a választott játék milyen nevelési és oktatási cél elérésére alkalmas. Általában az ismerettől (tények és elemi információk, ismeretek, fogalmak) haladunk a magasabb rendű műveletek felé (analízis, szintézis, értékelés). Az egyszerűbb játékoktól haladhatunk az összetettebb szerepjátékok, esettanulmányok felé. Az ismeret szintjén elsősorban kártyajátékok, táblásjátékok dominálnak. A játékszabályok ismerete mellett a gyerekeknek kellő bibliai- és egyháztörténeti ismerettel kell rendelkezniük, természetesen az adott játék szintjén, hogy a tervezett játék élvezhető, sikeres legyen.

 

 

[1] TAMMINEN, Kalevi – VESA, Laulikki – PYYSIÄINEN, Markku, Hogyan tanítsunk hittant? Vallásdidaktika. Luther Kiadó, Budapest, 2001. 28-29.

[2] U.o. 28.o.

[3] TEMMINEN és mtsai, i.m. 145.

[4] Játékokat a közös foglalkozások csoportjába sorolom be.

[5] JUNG, Emanuel, Hogyan vezessek vasárnapi iskolát? Ordas Lajos Baráti Kör, Budapest, 1995. Az első magyar kiadás előszavából.

[6] TEMMINEN és mtsai, i.m. 146.

[7] KNAUSZ Imre, A tanítás mestersége. (Egyetemi jegyzet) Miskolc, Iskolafejlesztési Alapítvány, 2001.

[8] KNAUSZ i.m.58.o.

[9] KNAUSZ i.m. 20.o.

[10] TEMMINEN és mtsai, i.m. 40-45.

[11] FISCHER, Robert, Tanítsuk gyermekeinket gondolkodni játékokkal. Műszaki Könyvkiadó Budapest, 2000.

[12] LEFEVER, Marlene D., Ötletgazdag tanítási módszerek. Baptista Kiadó. Budapest 1994.

[13] LEFEVER, i.m. 57.