Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


SZEREPHANGSÚLYOS JÁTÉKOK/2 IGE A SZÍNPADON

2018.12.26

Ige a színpadon

 

 

„Amikor befejezed ennek a tekercsnek a felolvasását, köss rá egy követ, dobd bele az Eufráteszbe, és ezt mondd: Így süllyed el Babilon, és nem kel fel többé, bárhogyan fáradozik is, olyan nagy veszedelmet hozok rá! Eddig tartanak Jeremiás beszédei.”

(Jer 51,63-64)

 

Serája, Báruk egyik testvére. Neki kell a Babilon-ellenes próféciákat a helyszínen felolvasnia, s aztán egy jelképes cselekedet keretében az Eufráteszbe vetnie. Azaz, Serájának el kell „játszania”, be kell mutatnia az üzenetet a fogságban, száműzetésben élő zsidóság előtt.

A próféták igehirdetését gyakran kísérik ehhez hasonló jelképes cselekedetek. Ezek nem csupán nyomatékosító illusztrációul szolgálnak, hanem azt is szemléltetik, hogy a meghirdetett események visszafordíthatatlanok.

Véletlenül találtam rá Éliás József[1] Üzenet a deszkákon című tanulmányára, amikor a bibliai történetek dramatizálásával kapcsolatban teológiai irodalmat kerestem. A szerző 1964-ben írta le gondolatait, mivel azonban nem publikálhatott, a kézirat kiadására közel 30 éve kellett várni. A tanulmány dr. Kádár László szegedi református lelkész közvetítésével jutott el Németh Lászlóhoz, aki behatóan tanulmányozta azt. A szerző a tanulmány mottójaként idéz részleteket Németh László két leveléből.

Éliás József Üzenet a deszkákon című tanulmányában ezt írja: „Az Ige cselekmény, esemény, történés, dráma. […] Az IGE originális igénye, hogy látható legyen, leírásban és elhangzásban is látványt nyújtson. Jézus is így íratott le a galataiak szemei előtt – »mintha közöttetek feszíttetett volna meg«. (Gal 3,1) Az ember ősi igénye pedig, hogy a létét meghatározó történéseket, amelyeknek sűrűjében él, sűrítetten és áttételezetten, magával szembesítse, és magasra emelve tegye saját látványává. Így hát az IGE elsőrendű »helye« a színpad, ahol látványként hangzik fel, és a színpad elsőrendű meghívottja az IGE, mely úgy üzenet, hogy létesemény. Ha ez így van, itt az ideje, hogy ismét színpadot kaphasson az IGE, és IGÉ-t kaphasson a színpad, […] mert az IGÉ-nek a magasított térség, az agóra az emelvénye, a templom lépcsője az elsődleges helye, s nem a templom. Az IGE hirdetésének története a bizonyosság arra, hogy az IGE elsődleges közvetítői (atyák, próféták, apostolok) egyszerűen csak tudomásul vették, hogy a népeknek, melyek között „hirdetnek”, van kultikus helyisége. Ebben szertartások folynak, de nem gondoltak arra, hogy ez egyben az ő munkaterületük is lehetne… A kultikus templomban az előírt szövegek hangzottak fel, Izraelben a régi – szabadban meghirdetett – próféciák írásos lecsapódása olvastatott […]Az akkori jelen IGEhirdetése nem kért és nem kapott a templomban helyet.”[2]

Amikor a keresztyénség győzedelmeskedett a római világban, minden helyet az Ige hirdetésére használt fel. Később a korai keresztyénség hajlékot épített az Igének, az Üzenet elsődleges hirdetésének helye a templom lett. Az Ige elveszítette a lépcsőket, az emelkedőket, a szegleteket (gondoljunk Jeremiásra). Az egyháztörténelem során azonban történt és történik ma is egy-egy kezdeményezés, hogy az Ige a templomon kívül is hangozzék.

„Addig, amíg a keresztyénség legfőbb támaszpontja a templomi szószék marad, addig minden mozdulatát ennek rendeli alá, az utcán is a szószék számára toboroz, a szószékhez van kötve, s ezzel az IGÉ-t is a szószék illemtanához, érdekeltségéhez, céljaihoz köti, korlátozza. Márpedig a kötött és korlátozott beszéd csak prédikáció, de nem IGE. Ne adjuk fel az IGE meglevő hirdetési helyeit és alkalmait, használjuk fel ezeket is minél több hűséggel, de ismerjük el, hogy a szekunder helyén hirdetjük Isten üzenetét, tehát az ő látványos felhangzásának primer helyére kell jutnunk az IGÉ-vel. Oda, ahol MA jönnek össze sokan, abba a moziba, színházba, sportstadionba, hangversenyterembe, múzeumba és gyógyfürdőbe, ahol szórakozni akarnak az emberek. […] Az IGE nincs formához kötve, így tehát szeretetből[3] minden formát felvehet, hogy minden módon megszabadítson némelyeket.”[4]

A Szentírásban nincs külön műfaja az Igének. Megjelenik, mint híradás, monda, elbeszélés, riport, genealógia, közmondás, haditudósítás, családregény, diplomáciai jegyzék, törvénytár, bölcs mondás, krónika, értékelő történelmi feldolgozás, statisztikai közlemény, beszédgyűjtemény, költemény, példázatos mese, filozófiai fejtegetés, szerelmi költemény, teológiai tanítás, himnusz. Az írott Ige a hallott Ige „betűlecsapódása”. Az Ige több, mint bármelyik műfaj, a formák fölött szabadon rendelkezik, szuverén akarata és célja van. Ézsaiás 5,1-7-ben kuplé (könnyed szórakoztató dal) műfajában jelenik meg, és végig ennek a műfajnak a szabályaihoz tartja magát.

 

Mi az Ige?

 

„Isten személyes feltárulkozása az embervilág előtt. […] A bibliai szöveg IGÉ-vé, személyes vallomássá válását nem biztosítja sem a templom, sem a teológia, sem a színház, sem a dramaturgia, de egyik sem teszi lehetetlenné.”[5]

Igévé akkor válik, ha benne, közötte, mögötte Isten személyesen megjelenik. Isten személyes feltárulkozásának az a célja, hogy életet adjon. „Mert az én Atyámnak az az akarata, hogy annak, aki látja a Fiút, és hisz benne örök élete legyen.” (Jn 6, 40) „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)

Isten megismerteti Magát velünk. Megismerteti Magát ezzel az embervilággal, amelynek mindene megvan, csak élete nincs, örök élete. Isten mindenhol és mindenkivel láttatni akarja magát, felismertetni és megismertetni. Ő nem mondott le az emberről, még akkor sem, ha az ember lemondott Róla. Isten mindenhova megy, és mindenhol jelen van, templomban és a színházteremben egyaránt. De hol van az ember?

Az emberek közül azok mennek templomba, akiknek vallásos igényeik vannak. Neki azonban nemcsak a vallásos emberekre van igénye, nemcsak a vallásos embereknek akarja eljuttatni üzenetét.

 

Az emlékeztetés

 

Ahhoz, hogy a Szentírás szövege, történetei életet adó Igévé legyenek – akár a szószéken akár a színpadon – ma is úgy kellene történnie, ahogyan azt Jézus tette a tanítványokkal az emmausi úton: emlékeztette őket az Írásokra. És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” (Lk 24,27) Az írásmagyarázat mindig emlékeztetés: belépteti a hallgatót a szövegben jelzett, olvasott szituációba. Az Ószövetség népe nagyon sok eszközt, tárgyat használt az emlékeztetésre (lásd Eliézer emlékeztetése). A fiak emlékeztetésére kellett felírni a „Sömá”-t, a zsidó házak ajtaira (5Móz 6,9).

Az élő Istennel csak így lehet kapcsolatot kezdeményezni, ha a tetteire, nevére emlékszik az ember. Mint ahogy tette Dávid hálaadó énekében: „Folyamodjatok az Úrhoz, az ő hatalmához, keressétek orcáját szüntelen! Emlékezzetek csodatetteire, amelyeket véghezvitt, csodáira és döntéseire…”(1Krón 16,11-12) Ez a mindennapi kegyességnek a tartalma és célja is egyben.

Az apostolok életében a Szentlélek végezte el ezt az emlékeztetést. „Eszetekbe juttatom, testvéreim az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok.”(1Kor 15,1) írja Pál. De ugyanígy Péter apostol is: „Ez már a második levél szeretteim, amelyet hozzátok írok: ezekben emlékeztetés által ébresztgetem tiszta gondolkodásotokat, hogy eszetekbe jussanak a szent próféták előre megmondott szavai, és apostolaitoknak az Úrtól és az Üdvözítőtől kapott parancsolatai.” (2Pt 3, 1-2).

Hogyan lesz az emlékezés által üzenet? Minden szövegjelentés, akár az előbb idézett apostoli levél is, egy adott térhez, időhöz, eseményhez, szituációhoz kötődik. Azt a régi eseményt, amely rögzített, a Szentlélek teszi ma is Igévé, a Szentlélek hozza közel a régi történetet, és ad üzenetet a saját, mostani életünkbe, saját történetünkbe. Így az Igében személyesen megjelenik Isten (feltárulkozik). Az ember üzenethez jut, életet kap.

Akár az igehirdetéshez, akár a bibliai szöveg dramatizálásához kezdünk, ismernünk kell a történet, esemény (textus) keletkezésének körülményeit. Azt a kort, amelyben leírták, azt a szándékot, amely vezérelte őket az írás közben: a viszonyokat a szereplők között, az író viszonyát hozzájuk. A tanítást, amelyet elfogadtak, vagy éppen elutasítottak. Ez hosszú, fáradságos és időigényes munka.

Ugyanúgy ismernünk kell a saját korunkat is: a ma emberét (a ma gyermekét). Abból a korból, amelyben keletkeztek a szövegek, meg kell érkeznünk a mi korunkhoz. Úgy, hogy felvállaljuk mi magunk is ezt az életet (a társadalmat, bűneivel, hibáival együtt), mert csak így találjuk meg azt a pontot (szituációt), amelyen keresztül az Ige át akar lépni a kánonszöveg eseményéből a mi életünk eseményeibe.

Eléggé ismerjük-e, értjük-e a szövegeket? Jól értjük-e a történeteket, amelyeket drámapedagógiai módszerekkel kívánunk feldolgozni, és színpadra szeretnénk állítani? Mennyire hiteles a mi oldalunkról az emlékezés és az emlékeztetés?

 

Az üzenet

 

A templom, a színház, a tv, a rádió egyfajta érzékenységet ébreszt fel az ember lelkében. Éliás József szavaival élve ez olyan, mint amikor a lélek az ablakait kinyitja, kitárja, hogy üzenetet, életet kapjon. Nagyon sokszor azonban hiába nyitja ki ezt a lelki ablakot, nem kap semmit: nem kap üzenetet, nem kap életet. Csalódik.

Nagy a felelőssége annak – legyen prédikátor, színész vagy rendező –, aki üres lélekkel hagyja elmenni az embereket. Templomban, iskolában, színházban, az emberek elé csak akkor állíthatjuk az emberi élet eseményeit, szituációit, ha az igehirdetőt, színdarabírót megragadta a bibliai esemény. Ha személyes élmény számára a történet, a textus, ha az élményen keresztül áradó üzenet őt is megragadta.

Mert az Ige üzenet. Olyan, mint egy személyre szabott titkos levél. A színpadi világra transzformálva a gondolatot: látványos levél. Az üzenet vétele után olvasni kell a Szentírást, szomjasnak, sebzettnek kell lenni. Keresni kell a gyógyulást, és keresni kell a forrást, ahol szomját olthatja az ember: a lélek szomjúságát.

„A vallásos darab után nincs mit keresni. A vallásos darab semmit sem bíz Istenre, semmit sem bíz a véletlenre, biztos akar lenni a dolgában. Ő maga akarja megtömni malasztos táplálékkal a keze ügyébe kerülő nézőlibát”[6] – írja Éliás József.

A bibliai dramatizálásnak a mi esetünkben is akkor van létjogosultsága, ha a szerzőt az üzenet ragadta meg és ennek az üzenetnek a birtokában, megragadottságában helyezi színpadra az eseményt. Lehet, hogy ez az üzenet szó szerint nem is hangzik el a jelenetekben, de ott van a sorok között, ott van a szavak mögött. Az üzenetet szolgálja a jelmez, a háttér, a kellékek, a színészi munka, minden, ami a műfaj sajátosságaihoz hozzátartozik. Az üzenet szabja meg a gyerekekkel való foglalkozás, a történetek feldolgozásának módját, ütemét. Ez irányítja a vállalkozást a kezdetektől a befejezésig.

S az üzenet adja a hitelességét annak is, amikor önmaga kedvéért játszik egy csoport, amikor azért dramatizálunk, elevenítünk meg egy történetet, hogy közel vigyük hozzájuk, hogy beleéljük magunkat az üzenetbe. Épüljünk az üzenet által.

„Ezért az üzenet mindig friss, mai levél, de nem tartalmazza a megoldást, csupán nyíl a megoldás felé. A vallásos dráma hoz »megoldást«, mert nem hoz üzenetet.”[7] Akkor rossz a bibliai dramatizálás, ha sem megoldást, sem üzenetet nem hordoz.

„IGE a színpadon” a passió, de ugyanígy a vallásos dráma vagy a bibliai dramatizálás is. A passió magva az isteni megváltás emberi tapasztalásának megidézése énekben, prózában, játékban, táncban, szavalókórusban, valami olyasmiben, amelyhez nem a mai passiójátékok, hanem a modern táncos – drámás – éneklő – féljelmezes – jelzéses operaoratóriumok hasonlítanak leginkább. Üzenet nélkül a passió, de a karácsonyi történet (betlehemezés) sem IGE.

Az üzenet a ma embere (gyermeke) számára a problémájának megoldása felé mutató nyíl. Az üzenet időszerűségét mindig az határozza meg, aki üzen, a címzett pedig felismeri, hogy valóban időszerű és aktuális. A mi (lelkész, hitoktató) kiváltságunk, hogy az eseményt, a szituációt színpadra állíthatjuk élve a színpad, a szó, a látvány, a játék eszközeivel. Az ember ennyit tehet, többet nem. Az, hogy a megjelenített történetben, eseményben, szituációban Isten jelen van-e, ez az Ő szuverén kegyelmi ajándéka marad.

Éliás József oly korban követelte az Igét a színpadra, amikor a fennálló rendszer az Igét, és az Ige hirdetését bezárta a templom falai közé. Szinte elképzelhetetlen volt akkor az, hogy az Ige újra felhangozzék a színházakban, mozikban, sportcsarnokokban.

A rendszerváltozás után azonban mégis felhangzik az Ige a színházakban, a mozikban és a sportcsarnokokban. Igaz, nem az oda szórakozni, kikapcsolódni, pihenni vágyó embereknek, hanem a templom falain kívül rendezett egyházi alkalmak résztvevőinek. Elmondhatjuk, hogy az Üzenet hirdetésének számos helye lett: tévé, rádió, Internet, újságok stb., az Ige hirdetése kezdi levetni a szószékhez kötöttség béklyóját.

Sokáig nem értettem Éliás Józsefnek azon gondolatait, amelyben kifejti, hogy mit jelent az, amikor az Igét a szószék illemtana, érdekeltsége, célja korlátozza. Minden évben részt veszünk a bibliai történetmondó versenyen. Egy ilyen alkalmon fogalmazódott meg bennem a fenti gondolat újra. Mit várunk a gyerekektől? Hogyan szeretnénk, hogy elmondjanak egy történetet? Hogyan adják elő? Úgy, mint egy történetet, alkalmazkodva a történetmondás szabályaihoz, vagy úgy, mint amikor a lelkész olvassa az Igét a szószéken. A zsűri általában az utóbbit díjazza.

Fogva tart bennünket a „szószék illemtana”. Elfelejtjük, hogy a történeteket előbb elmondták, és csak később írták le. Tévedés-e azt feltételezni akár Jeremiás prófétáról, hogy tűzzel, erővel, drámai kitörésekkel, szünetekkel adta volna elő mondanivalóját? Gondolkodtunk-e már azon, hogy Jézus milyen kifejező erővel beszélhetett? Beszédeiben jelen van az enyhe dorgálás,[8] finom humor,[9] harag,[10] szeretet és megértés,[11] tapintat,[12] szomorúság.[13]

Emlékeztetés egyik legszebb ószövetségi példája, amikor Eliézer megérkezik Háránba Rebeka családjához, és elmondja, miért jött, miért imádkozott, mi történt a kútnál. Ez a történet példája annak, hogy van igazi valóság-felidézés, igazi emlékezés. Válaszként Lábán és Bethuél ezt felelte: Az Úrtól indult el ez a dolog, mi nem mondhatunk neked sem rosszat, sem jót.” (1Móz 24,50). Isten készítette elő ezt a találkozást, és mindnyájan meghajolnak Isten előtt.

A Biblia szerint az emlékezés és emlékeztetés olyan tett, amely a múlt eseményét feleleveníti és indítást ad arra, hogy az rendszeresen történjék. Legcsodálatosabb újszövetségi példája az úrvacsora szereztetési Igéje (1Kor11,23-25).

Emlékeztetés: lelkileg meghajolni az Úr előtt és azt keresni, vajon az Úrtól van-e dolog. S ha valóban az Úrtól van, akkor van üzenet.

2007-ben részt vettünk a református iskolák színjátszó találkozóján Kosztolányi Dezső Csoda című darabjával. A darab főszereplői a vak, sánta, süket és a néma, akik szenteste találkoznak. Egy angyal jelenik meg nekik, és felajánlja, hogy döntsék el, ki kivel cserélne – cserélhetnek bajt és nyomorúságot kedvük szerint. Megszokott gyakorlatunk szerint a színdarabot egy történettel vezettem be, a végszó után pedig a szereplők visszajöttek színpadra és Ézsaiás könyvéből válogatott próféciákat mondtak el, elsősorban a messiási jövendöléseket (Ézs 9,1; Ézs 35 válogatott versei), valamint Máté evangéliumából Jézus válaszát Keresztelő Jánosnak a börtönből küldött kérdéseire. Így szépen összeállítva egy „vallásos” darabnak tűnt. Már az előadáskor kiderült azonban, hogy a közönség a függelékek nélkül is megértette a darabot: akkor szólt a taps, amikor kellett, és nem akkor, amikor mi befejeztük az idézetekkel együtt.

Az előadásokat követő szakmai beszélgetés egyik fő gondolata Debreczeni Tibor drámapedagógus részéről éppen ez volt, hogy ne akarjuk megmagyarázni a darabot a nézőnek. Ne akarjunk mi megoldást adni, csak mutatni a megoldás felé.

A Csodával kapcsolatban ilyen és más kérdéseink lehetnek: hogyan lehet ilyen terhekkel (vak, sánta, süket, néma) örömteli az ünnepünk? Hogyan viszonyulunk a terhekhez? Időszerű, aktuális-e nekem az, amiről a dráma szól? Segít-e felismerni és megoldani a saját problémámat?

Miként az igehirdetésben, a bibliai darabokban, drámákban is mindenki számára másként fogalmazódik meg az üzenet, mást visz haza belőle. Éliás József szavaival élve a legnagyobb baj, ha nem visz haza semmit. Ha az a bizonyos ablak zárva marad.

Németh Lászlónak Kádár Lászlóhoz[14] írt leveléből vettem az alábbi részletet.

„Az egész füzeten átdolgoztam magam, amikor az utolsó oldalon megértettem, miről van szó: – egy református pap, aki drámaíró is, ebben a teológiai nyelven megfogalmazott bevezetőben igazolja s teszi kívánatossá, mint az »újreformáció« műfaját, az IGE-terjesztő drámaírást. Az ember, amikor ideér, azt mondja: Jól van, de lássuk a drámákat! Mert hisz’ arra korunkban is van példa, hogy egy vallásos megújhodás, új filozófiai iskola a színpadot választja szószékül […] A templom valóban csak menhelye a vallásos érzésnek, mint az egyetem a filozófiának – s dagályának, erejének a jele, ha onnan (vagy máshonnan) az élet új területeire is kiárad, s mi lehetne a hatásosabb módja az IGE terjesztésének, mint a drámaírás visszahódítása, mely a kultuszból szakadt ki s legnagyobbjaiban nem is szakadhatott teljesen el tőle...”

Németh László felhívása („Jól van, de lássuk a drámákat!”) még mindig válaszra vár.

 

[1] Éliás József (Bp., 1914. okt. 5. – Debrecen, 1995. jan. 3.) református lelkész. A Budapesti Református Gimnáziumba járt, teológiai tanulmányokat 1937-1941 között Pápán folytatott, ahol 1941-ben és 1943-ban lelkészképzőt is végzett. 1946-ban Budapesten szentelték pappá. 1941–1942-ben Cegléden lelkész, 1953-ig a budapesti Jó Pásztor (zsidókeresztyéneket gondozó) misszió lelkipásztora. 1953-tól Szigetszentmiklós, 1958-1973 között a debreceni Nagyerdő – Egyetemi templom lelkésze. 1944 nyarán tagja volt annak a küldöttségnek, amely Horthy Miklós számára dokumentumokkal bizonyította a gázkamrák működését, így fontos szerepet vállalt a fővárosi zsidóság elszállításának felfüggesztésében. 1951-ben a budapesti kitelepítések ellen is felemelte szavát. Műveiből: A samaritánus kérdés. Bp. 1943. – Keresztyének a zsidóságról, zsidóknak a keresztyénségről. Bp. 1946. – Keresztyénség és politika. Bp. 1947. – Auschwitz mint Golgota, Golgota mint Auschwitz. Debrecen, 1990. – Lehulló álarcok. Hn. 1994. (Forrás: Veszprémi Életrajzi Lexikon.)

[2] ÉLIÁS József: Üzenet a deszkákon – Teológia a dramaturgiában, dramaturgia a teológiában. 1994, Debrecen.

[3] Lásd 1Kor 9,19-23.

[4] ÉLIÁS, i.m.

[5] ÉLIÁS, i.m.

[6] ÉLIÁS, i.m. 54-55.

[7] ÉLIÁS, i.m. 54-55.

[8] Jézus pedig így szólt hozzá: »Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!«” (Jn 21,22)

[9] Jézus azonban ezt mondta nekik: »Nem kell elmenniük: Ti adjatok nekik enni!»” Mt 14,16

[10] Így tettétek érvénytelenné Isten igéjét a ti hagyományotokért. Képmutatók, találóan prófétált rólatok Ézsaiás. Ez a nép csak ajkával tisztel engem, a szíve azonban távol van tőlem.” (Mt 15,6-8)

[11] Ő pedig ezt mondta neki: »Leányom, a hited megtartott téged: menj el békességgel, és bajodtól megszabadulva légy egészséges.«” (Mk 5,34)

[12] A halfogás miatt ugyanis nagy félelem fogta el őt és azokat, akik vele voltak és segítettek; de ugyanígy Jakabot és Jánost, a Zebedeus fiait is, akik társai voltak Simonnak. Jézus akkor így szólt Simonhoz: »Ne félj, ezentúl emberhalász leszel!»” (Lk 5,9-10)

[13] „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek, hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a tyúk a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok!” (Lk 13,34)

[14] ÉLIÁS, i.m. 7.