Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


LUTHER ÖNMAGÁRÓL 5.

2015.12.05

A wormsi birodalmi gyűlés

Az 1519-ben császárrá választott V. Károly uralkodása elé nagy várakozással tekintett a német nemzet. A koronázás után birodalmi gyűlést készítettek elő, hogy azon a nemzet minden baját orvosolják. A fiatal császár magatartását előre meghatározta erős római katolikus szellemben való neveltetése és az a vélekedése, hogy minden társadalmi nyugtalanság mögött a wittenbergi reformátor munkássága áll.

Hosszas huzavona után Luthert is meghívták a gyűlésre. Veszélytelen utazást biztosító császári levél birtokában, számos barátja kíséretében utazott Luther Wormsba. Útja az egyes helységeken át valóságos diadalmenet volt. Mind barátai, mind ellenségei számos kísérletet tettek arra, hogy visszatartsák a gyűlésen való megjelenéstől. Isten azonban Luthert - saját szavai szerint - vakmerővé tette.

A kihallgatás és Luther bizonyságtétele után a császár kijelentette, hogy minden erejével igyekszik elnyomni Luther istentelen ügyét. Ezután ígéretének megfelelően még 21 napi veszélytelen utazást biztosítván, hazabocsátotta az "eretneket".

Bölcs Frigyes fejedelem az elutazás előtt megüzente Luthernek, hogy biztonságba fogja őt helyezni.

*   *   *

V. Károly császár beidézett engem a wormsi birodalmi gyűlésre s küldött ún. szabad utat biztosító levelet és egy kísérőt. Amint így együtt Weimar felé mentünk, ahol János hercegtől, a későbbi választófejedelemtől költőpénzt kaptam, az a hír jött, hogy Márton doktort Wormsban már kiátkozták könyveivel együtt. Így is volt. Emellett még császári követek is kerültek szemem elé, akiknek az összes városban császári parancsot kellett kiszögezniök arról, hogy dr. Luther Mártont a császár kiátkozta. Ekkor azt kérdezte a kísérő: "Doktor úr tovább jön?" Így feleltem: "Igen, eltekintve attól, hogy átok alá vetettek és ezt minden városban kihirdetik, mégis elmegyek és ragaszkodom a császári szabadságlevélhez" Ez volt az első cselvetés, melyet a mainzi püspök készített elő s azt gondolta, hogy ezzel megakadályoz a birodalmi gyűlésen való megjelenésben. Ebben az esetben úgy járhattak volna el velem szemben, mint aki a császári szabadságlevelet megveti és dacol.

Amint Oppenheimba érkeztem, már csak három nap volt hátra abból az időből, melyre biztonságos utazás céljából kísérőt kaptam. A mainzi püspök annyira dolgozott ellenem, hogy Bucer odajött hozzám és rá akart venni arra, hogy Sickingen Ferenchez menjek Ebernburgba, ahol Glapion, a császár gyóntató papja akar velem egyes dolgokról tárgyalni. Én azonban tudtam, hogy nem ez volt a mainzi püspök célja, hanem vezetgetni akart, hogy a szabad utazás ideje lejárjon, mielőtt még Wormsba érnék. Azért azt mondtam Bucernek: "Én tovább megyek. Ha a császár gyóntatója meg akar beszélni velem valamit, megteheti Wormsban is." És tovább mentem. Ez a mainzi püspök második sikertelen cselvetése volt. Azóta megtudtam, hogy ő sok hasonló dolgot űzött. Amikor Wormshoz közeledtem, Spalatin figyelmeztetett, hogy ne menjek oda, és ne tegyem ki magamat ilyen veszélynek. De én azt üzentem vissza: "Ha annyi ördög lenne Wormsban, mint cserép a háztetőn, akkor is bemennék" Mert rettenthetetlen voltam és egyáltalán nem féltem. Nem tudom, hogy ma lennék-e ilyen vakmerő.[12]

Nyitott kocsin, barátcsuklyában mentem be Wormsba. Ekkor mindenki az utcára jött és látni akarta Luther Márton szerzetest. Frigyes herceg szállására hajtattam, aki aggódott miattam, hogy Wormsba jöttem. Mikor ellenségeim meghallották, arról tárgyaltak, hogy nem kellene érvényben tartani a nekem adott szabadságlevelet. Azonban a rajnai várgróf és a választófejedelem ellenezte ezt és a brandenburgi választófejedelemmel, az öreg Joachim őrgróffal annyira összetűztek, hogy mindketten kardot ragadtak. A császár azonban, amikor azt mondták neki, hogy az eretnekkel szemben nem kötelessége érvényben tartani a szabadságlevelet, ezt a dicséretes választ adta: "Amit megígér az ember, tartsa is meg!"

Néhány nap múlva megidéztek a birodalmi tanácsba, az összes hercegek elé, este pontosan hat órára. Itt dr. Eck, a trieri püspök kancellárja beszélt a birodalom részéről és így szólt: "Márton elismered-e, hogy a könyvek tieid?" Ott feküdtek összes könyveim egymás mellett a padon. Én rögtön azt mondtam volna igen. De dr. Schurff Jeromos jogi védelmezőm hangosan így kiáltott: "Olvassák fel a könyvek címét!" Ekkor felolvasták a könyvek címét s valóban mind az enyémek voltak.

Erre így szóltam: "Mindenekfelett kegyelmes császár! Legkegyelmesebb hercegek és uraim, az ügy fontos és nagy, ez alkalommal nem tudok a könyvekre vonatkozólag válaszolni és kérem, szíveskedjenek nekem meggondolási időt adni" Ez megtörtént és ezzel szétoszlott a birodalmi gyűlés.

A közbeeső időben a nemesek közül sokan a szállásomra jöttek és azt mondták: "Doktor úr, hogy van? Azt mondják, hogy meg akarják önt égetni. De ennek nem szabad megtörténnie. Előbb kell nekik, mindnyájuknak elpusztulniuk!" Ez is megtörtént volna.

Amikor ismét a gyűlés elé idéztek, hatalmas tömeg volt a teremben. Mindenki hallgatni akarta válaszomat. Fent a karzaton sok fáklya égett; ugyanis késő este volt. A tolongást és lármát nem szoktam meg. Amikor felhívtak, hogy beszéljek, így kezdtem szólni: "Mindenekfelett kegyelmes Császár, legkegyelmesebb Választófejedelmek, Hercegek és Uraim! Azok a könyvek, melyeket tegnap nekem megmutattak, az enyémek. Közöttük egyesek tankönyvek, ezek a Szentírást magyarázzák. Ezekről vallom, hogy az enyémek és hogy nincs bennük semmi rossz. A többi vitairat, amelyekben a pápával és ellenfeleimmel vitatkoztam. Ha ezekben volna valami rossz, azt megváltoztathatom. A harmadik rész olyan könyvekből áll, melyekben a keresztyén tanításról vitatkozom. Ezek mellett szilárdan kitartok, történjék, amit a jó Isten akar!" Amint ezt elmondtam, azt kívánták, hogy ismételjem meg latinul. Erősen izzadtam és melegem volt a tömeg miatt, jóllehet a hercegek között álltam. Ekkor von Thun Frigyes úr azt mondta: "Ha nem tudja ezt megtenni Doktor úr, úgy elég volt." De én megismételtem minden szavamat latinul. Frigyes hercegnek, a választófejedelemnek ez szerfelett tetszett.

Amint ezeket elmondottam, elbocsátottak és két embert adtak mellém, hogy kísérjenek. Erre hatalmas csődület keletkezett. Vajon nem fogságba visznek-e? - kiáltották a nemesek. Én azonban így feleltem: "Ezek engem csak elkísérnek!" Így ismét szállásomra mentem.

Néhány nap múlva újból embereket küldtek hozzám és tárgyaltak velem. Én azonban azt válaszoltam, hogy a Szentírástól el nem állhatok. Kevéssel utóbb a trieri püspök értem küldött, négyszemközt beszélt velem és ezt mondta: "Kedves Doktor úr, tudósaim azt mondják, hogy Ön megelégszik azzal, amit az ügyre vonatkozólag a császár mondani fog. Igaz?" Ezzel ő engem tőrbe akart csalni. Én azonban így feleltem: "Legkegyelmesebb Uram, én mindent el tudok szenvedni, de a Szentírástól el nem távozhatom."

S miután 14 napig tartózkodtam Wormsban, 1521. április 26-án ismét eltávoztam és útközben foglyul ejtettek.

Így indult el a dolog az én szándékom nélkül. Nem én vagyok az oka, hanem ők. Szándékuk mellett makacsul megmaradtak és azt gondolták, hogy ők nem hibázhatnak.


Wartburgban

A Wormsból Wittenberg felé vezető úton Bölcs Frigyes megbízott emberei színleg elrabolták Luthert és Wartburg várába vitték. (1521. május 4.) Luthernek Wormsból történt távozása (ápr. 26.) után alig egy hónappal, 1521. május 25-én V. Károly császár aláírta a Luther és követői ellen kiadott birodalmi átkot. Ezentúl senki sem nyújthat szállást, ételt, vagy bármiféle segítséget sem Luthernek, sem híveinek. Sőt mint eretnekeket el kell fogni őket. Vagyonuk azé lesz, aki a hatóságoknak átadja őket. Luther könyveit árusítani tilos, vallási tartalmú könyveket pedig csak egyházi cenzúra engedélyezése után szabad terjeszteni. Most azonban csoda történt. A holtnak vélt Luther tanítása csak most terjedt igazán. A reformáció ügyét, Isten igéjének terjedését most már nem lehetett megállítani. Haladt Luther nélkül is. Erről beszéltek a szószéken, a városi tanácsüléseken, a céhek összejövetelein, a vendégfogadókban, az otthonokban, a piacokon, városon és falun egyaránt.

Wartburgban pedig Luther a roppant felelősség, emberfeletti munka és borzalmas kísértések terhét hordozta lelkén. Élénken levelezett wittenbergi barátaival Közöttük a legtöbb munkát végezték Melanchthon Fülöp egyetemi tanár, Bugenhagen János városi lelkész és Jonas Justus a vártemplom lelkésze. Nekik küldött Luther bátorítást és útmutatást leveleiben.

Tíz hónapi wartburgi tartózkodása alatt sokirányú irodalmi munkásságot fejtett ki. Zsoltármagyarázatokat írt, befejezte Magnificat című munkáját, megkezdte postillás könyvét. A legfontosabb pedig, hogy lefordította az újszövetséget népe nyelvére. Az eddigi fordítók szokásától eltérőleg ő nem a Róma által egyedül hitelesnek nyilvánított latin fordítást ültette át, hanem az eredeti görög szöveget.

A magányban kristályosodtak ki Luther gondolatai a szerzetesi fogadalmakról. A szerzetesi fogadalom miatt jut napról napra oly sok barát és apáca a bún útjára. Erkölcstelenség helyett nem jobb lenne számunkra is az Isten által rendelt házasélet? A kérdés igen súlyos, mert a szerzetes saját elhatározása alapján teszi le fogadalmát. Ezt a kérdést evangéliumi alapon tisztázta Luther "A szerzetesi fogadalomról" szóló munkájában.

Wittenbergben ez alatt a mise ügye foglalkoztatta a lelkeket. Karlstadt András, Luther tanártársa ragadta magához a vezetést. A hatása alatt álló diákságot és polgárságot annyira feltüzelte, hogy kikergették a templomból a miséző papokat. A zavart csak fokozta a zwickaui rajongók megjelenése Wittenbergben. Ezek új prófétai látomásokkal dicsekedtek. Hirdették, hogy küszöbön áll az utolsó ítélet. Annak bekövetkezése előtt azonban ki akartak irtani minden szerintük istentelen embert. Ezek a kicsinyes rajongók nem ragadták meg a reformáció lényegét. Ők nem evangéliumi lelkiséget akartak, hanem a régi törvényt akarták helyettesíteni saját törvényeikkel. Elhamarkodottságukkal és esztelen túlzásaikkal sokat ártottak a reformáció ügyének. Luthert végül ezek a jelenségek arra kényszerítették, hogy a fejedelem akarata ellenére is elhagyja magányát és rendet teremtsen Wittenbergben.

*   *   *

A választófejedelem tanácskozott embereivel és megparancsolta tanácsosainak, hogy rejtsenek el engem. Ő nem tudta a helyet, hogy szükség esetén jó lelkiismerettel tehessen esküt arra, hogy nem ismeri rejtekhelyemet. Spalatin Györgynek mégis azt mondta, hogy ő tudhatja, ha akarja. A kivitellel egy lovagot bízott meg. Amsdorf is tudott róla, de más senki. Eisenach mellett az erdőben négy lovast látott közeledni s ezért titokban a kocsitól eltávozott. Közben a lovagok közelünkbe érnek a mély útban. Megfenyegetik a kocsist, aki rögtön megáll. Közben engem kiragadnak a kocsiból és szitkozódnak. Amsdorf tetette magát és rájuk kiáltott: "Micsoda durvaság ez? De hát a hatalmatokban vagyunk!" Ezzel a kocsist akarta megtéveszteni. Engem pedig a kocsiból kivonszoltak és lóra ültettek. A lovagok keresztül-kasul járták az erdőket, hogy tévútra vezessék az üldözőket, míg be nem esteledik. Éjszaka érkeztem meg az Eisenach melletti Wartburgba.

Mint lovag rejtőztem Wartburgban. Gyakran leszálltam vadászni, szamócát szedtem s az eisenachi ferencesekkel is érintkeztem. Ez a dolog azonban titokban maradt. Ilyen nagy volt a lovagok titoktartása. Két lovag fogadott be engem: Sterbach, Wartburg későbbi gondnoka és Verlepsch wartburgi várkapitány. Két szolgám volt, akiknek engem kísérniök kellett.

Egyik szolgámmal egyszer Erfurtban egy kolostorba lovagoltunk be. Amint leülök, meglát egy barát, aki ismert s azt mondta a szerzeteseknek: "Ez Márton doktor". Amint ezt szolgám meghallotta, rögtön így szólt hozzám: "Lovag, nem emlékszik, hogy mi egy nemesnek azt ígértük, hogy még ma nála leszünk? Kedves Uram, üljön ismét lóra, legfőbb ideje!" És titokban megsúgta, amit a barát mondott. Így elnyargaltunk onnan. Egyébként azon az éjszakán a kolostorban megfojtottak volna.

Kevéssel utóbb Erfurtba, a Schleedorn-ba érkeztem. Ott volt egy prépost szálláson. Imaóráit tartotta és morzsolta a miatyánk-köveket az olvasón. Így szóltam hozzá: "Uram, nincs más dolga, mint a kövekkel zörögni?" A prépost mérges lett és azt mondta: "Úgy látom, Ön is egy lutheri fickó, aki a régi jó keresztyén rendet megveti!"

Amikor Wartburg várában, az én Pathmosomban (Jel. 1, 9.) tartózkodtam, távol voltam az emberektől egy szobában és senki sem tudott hozzám jönni, csupán két nemes ifjú, akik nekem naponta kétszer ételt és italt hoztak.

A pápaság alatt zarándoklatokat rendeztek a szentekhez, elmentek Rómába, Jeruzsálembe, a spanyolországi Compostellába szent Jakabhoz, hogy levezekeljék a bűnöket. Azonban az igazi keresztyén zarándoklatokat mi tudjuk most tartani a hitben, nevezetesen, ha a zsoltárokat, a prófétákat s az evangéliumokat szorgalmasam olvassuk. Így mi nem a szentek városait, hanem gondolataikat és szívüket járjuk be s az igazi ígéretföldet és az örökélet édenkertjét keressük fel.

Azt kérdik, hogy Jakab apostol hogyan jutott Compostellába? Hát hogyan lehetséges az, hogy 18 apostol van eltemetve, holott Krisztusnak csak 12 volt? Goslarban három van eltemetve, ezek közül az egyik Máté, aki azonban Trierben is el van temetve és hasonlóképpen Rómában is. Azzal is dicsekednek, hogy van tejük szűz Máriától és szénájuk a jászolból, ahol Krisztus feküdt. Egy búcsúkereskedő azt hirdette, hogy neki is van ilyen szénája egy dobozban. Egy pap azonban elcsente azt és szenet tett a dobozba. Mikor a búcsúárus a szószékről meg akarta azt mutatni a népnek, széna helyett szenet talált a dobozban. De kihúzta magát a csávából és alapos hazugsággal azt mondta, hogy tévedésből a másik ládikát hozta fel. Ebben itt olyan szén van, amelyen szent Lőrincet sütötték. Az ilyen csalást mi nemcsak hittük, hanem még vagyonúnkat is odaadtuk érte.

Ilyen ereklyékből rendezett kiállítást a mainzi érsek Halléban.

Albert mainzi érsekhez Wartburgból 1521. december l-jén írt levélből:

Fejedelmi Felségtek Halléban ismét felállította a bálványt, mely az egyszerű keresztyén embereket vagyonilag és lelkileg tönkreteszi és ezzel önként, nyíltan bevallotta, hogy a Tetzel által elkövetett összes ügyetlen hiba nem csupán Tetzelé, hanem a mainzi püspöknek is hibája volt.

Fejedelmi Kegyelmességtek ne gondolja, hogy Luther halott. Bízvást támaszkodik Istenre, aki a pápát megalázta és a mainzi bíbornokkal olyan játékot fog kezdeni, amilyenben nem sok embernek van része.

Ezért legyen szabad Fejedelmi Kegyelmességteket utoljára és írásban felszólítani: ha a bálványt nem távolítják el, az isteni tanítás és a keresztyéni üdvösség érdekében ezt kényszerítő, sürgős és elkerülhetetlen oknak kell tekintenem arra, hogy mind Fejedelmi Kegyelmességteket, mind a pápát nyíltan megtámadjam, Tetzel minden előző iszonyatos dolgát a mainzi püspökre hárítsam és hogy az egész világ előtt megmutassam, mi a különbség a püspök és a farkas között. Fejedelmi Kegyelmességtek ezeknek tudatában határozzon magatartása felől.

Fejedelmi Kegyelmességtek igaz és gyors válaszát 14 napon belül várom. Mert pontosan 14 nap múlva megjelenik a hallei bálvány ellen írt könyvem, ha nem jön nyílt válasz.

A válasz a következőképp hangzott: Kedves Doktor úr, levelét elolvastam és kegyelmesen elfogadom, de én bizonyosan tudom, hogy már régen megszűnt az az ok, ami Önt ilyen írásra indította. Én, ha Isten is úgy akarja, úgy fogok viselkedni, ahogy az egy kegyes lelkészhez és keresztyén fejedelemhez illik - amennyire ehhez Isten kegyelmet és erőt ad, amiért hűségesen imádkozom és imádkoztatok. Mert önmagámtól nem vagyok képes semmire és azt is bevallom, hogy Isten kegyelmére rászorulok, hiszen én is szegény, bűnös ember vagyok, aki vetkezhet és tévedhet. Tudom, hogy Isten kegyelme nélkül nincs bennem semmi jó. És hogy én is csak haszontalan sár vagyok, mint bárki más. Azt az Ön írása után nem akarom titkolni, hogy nagyon is szeretnék Önnel szemben kegyelmet gyakorolni, és jót tenni Krisztusért. A testvéri és keresztyéni büntetést pedig én is elszenvedhetem.

Frigyes választófejedelemhez 1522. március 5-én írt leveléből: Eleget tettem Fejedelmi Fenségednek azzal, hogy ebben az esztendőben távol voltam Fejedelmi Fenséged rendelkezése alapján. Az ördög igen jól tudja, hogy én ezt nem félelemből tettem. Ő jól látta szívemet, mikor Wormsba bevonultam. Hogyha azt tudtam volna is, hogy annyi ördög leselkedik reám, mint ahány cserép van a háztetőkön, akkor is közéjük ugrottam volna örömmel. György herceg pedig (legelkeseredettebb ellenségem) távolról sem ér fel egyetlen ördöggel sem. Ha ez a dolog úgy állna is Lipcsében, mint Wittenbergben, mégis belovagolok, ha mindjárt kilenc napig csupa György hercegekből zápor hullana is és minden egyes kilencszer olyan dühös lenne is, mint ez.

Ezeket azért írom, hogy Fejedelmi Kegyelmességtek megtudja, hogy (Wartburgból) Wittenbergbe sokkal magasabb védelem alatt megyek, mint a fejedelemé. Nem is gondolok arra, hogy Fejedelmi Kegyelmességtektől védelmet kérjek. Igen én azt tartom, hogy én Fejedelmi Kegyelmességteket jobban megvédem, mint ahogy Ön engem védhet. S ehhez, ha azt tudnám, hogy Fejedelmi Kegyelmességtek engem megvédhet, vagy akar védeni, úgy inkább nem megyek. Ebben a dologban nem szabad és nem lehet, hogy a kard adjon tanácsot, vagy segítséget. Itt egyedül Istennek kell cselekednie, minden emberi aggódás és hozzátétel nélkül. Ezért, aki leginkább hisz, itt az védelmez a legerősebben. Mivel azonban úgy érzem, hogy Fejedelmi Kegyelmességtek még igen gyenge a hitben, semmiképpen sem tekinthetem Fejedelmi Kegyelmességteket annak az embernek, aki engem meg tudna védeni, vagy menteni.


Újra Wittenbergben

Hazatérvén Luther Wittenbergbe 1522. március 9-étől kezdve nyolc napon át mindennap prédikált a városi templomban. Beszédei a keresztyén tanítás alapvető igazságairól és a Wittenbergben felvetődött kérdésekről szóltak. Egyszerűen Isten igéjét hirdette beszédeiben s az ige fényében tisztázódtak a kérdések. A kedélyek lecsillapodtak, Karlstadt elhallgatott, a rajongók elutaztak s helyreállott a rend.

*   *   *

Amikor prédikálásommal letörtem a rajongókat, közülük az egyik, név szerint Stübner Márk Zwickau-ból hozzám jött. Beszédében igen barátságos, de viselkedésében és életmódjában könnyelmű volt. Az ő tanítása felől akart velem tárgyalni, de mivel ezt ő a Szentírás nélkül merészelte megtenni, a Szentíráson kívül nem akartam vele semmiről tárgyalni, hacsak jelt nem cselekszik. Mert Isten ragaszkodik az ő igéjéhez és enélkül vagy ezenkívül semmit sem akar velünk cselekedni. "Ezért mondám jelt kell tenned!" Erre azt mondta: hét év alatt láthatsz még majd jelt. Ezt az ördög mondta belőle. Mert kevéssel utóbb, 1525-ben bekövetkezett a parasztlázadás. Akkor azonban erről sejtelmem sem volt. Így azt mondtam: "Az én Istenem meg fogja tiltani a Te Istenednek, hogy jelt tégy." Ő azonban önhitten mondta: "Ezt nem veheti el tőlem Isten!" Így nem tudott a Sátán elrejtőzni, elszólta magát. Különös volt a kifejezésmódja is. Például: "Font", "gorombátlanítás" "ideig-valóság", "unalomság" stb. Megkérdeztem, hogy ki érti ezeket a szavakat? Erre azt felelte, hogy ő csak akkor prédikál, ha alkalmas hallgatói vannak. "És honnan tudod, hogy alkalmasak-e?" Felelet: "Gyorsan végignézem őket. Ha valakit megnézek, megjegyzem, hogy milyen fontja van neki" Kedves Márk - mondám - hát nekem milyen fontom van? Ezt mondta: "Te a mozgékonyság első fokában vagy; még el fogsz jutni a mozgékonytalanság első fokába, amelyben én vagyok" Ezután neki való szentírási helyet olvastam még fel és elbocsátottam. Ez őt nagyon bosszantotta, amint viselkedésén is észrevehető volt. Utoljára Kembergből írt nekem egy igen barátságos levelet, intelmekkel. Én azonban ezt mondottam: "Isten veled Márk!"

Aggódom, hogy több ilyesféle rajongó jön még, akik szürke kabátokban fognak járni, a fejüket lógatják, keservesen néznek, elmerülnek gondolataikban és elborulnak, ábrándjuk mellett ridegen kitartanak, senki elől sem térnek ki és megvetik az élőszóval közölt igét. Ezért mindenkor a legnyomatékosabban tanácsoltam, ajánlottam és megkívántam, hogy szorgalmasan olvassák a Szentírást és hallgassák a prédikálást, mert ebben Isten maga beszél szolgái által. Az olyan Istent, aki hallgat és az ő fenségében elrejtőzik, hagyjuk el.


A parasztlázadás idején

Az evangéliumot nem lehet többé terjedésében megállítani. Sok lelkész hatalmas erővel hirdette az igét szerte Európában. Wittenberg lett egy időre a szellemi központ. A jövendő vezetői, az egyetemi hallgatók seregestől özönlöttek a reformáció tűzhelyéhez. Luther életében hazánkból is 166 hallgató iratkozott be a wittenbergi egyetemre.

A wittenbergi zavarok elcsendesedése után Luther az istentiszteletet reformálta, "Az istentisztelet rendjéről" és "A mise alakjáról" szóló műveiben.

Az evangélium terjedésében fontos szerepe volt az egyházi énekeknek. A verselésben Luther már ifjú korában is kitűnt. Most a szenvedő egyház hitvalló lelkülete találta meg első költőjét a reformátorban. Ma is énekeljük következő énekeit: Erős vár a mi Istenünk. Mi Atyánk, ki vagy mennyekben. Jövel Szentlélek Úristen. Mennyből jövök most hozzátok. Mennyből jővén az angyalok. Jézus Krisztus dicsértessél. Bűnösök, hozzád kiáltunk. Krisztus halálra adatott. Atya Isten tarts meg minket. Jer örvendjünk keresztyének.

Az Új szövetség fordítását 1522 szeptemberében adta ki. Ezután egyéb munkái mellett állandóan dolgozott az Ószövetségnek héber nyelvből való fordításán is. Teljes Szentírás-fordítása 1534-ben jelent meg.

Nagy szomorúság töltötte el Luthert a parasztság szörnyű terheinek láttán. Nemcsak az egyház "nyírta és nyúzta bárányait", hanem a világi urak is elviselhetetlen terheket raktak alattvalóikra. Ezért már Luther fellépése előtt is sok helyt fellázadt a parasztság. Luther "A világi felsőbbségről" szóló könyvében rámutatott ugyan a bajokra, de hiába. Az elnyomatás 1525-ben pusztító lázadást váltott ki. Az uralkodók vérbe fojtották Luther többször kénytelen volt állásfoglalását kifejezni. Ő Isten igéjének fényében mindkét félnék egyaránt megmutatta hibáit és túlzásaik elhagyását kívánta.

*   *   *

A parasztlázadás idején a lázadó parasztok közt voltam. Keresztülmentem közöttük életem és testem veszélyeztetésével. A thüringiai parasztokat magam is megismertem; minél inkább intette és tanította őket az ember, annál csökönyösebbek, büszkébbek és eszeveszettebbek lettek. Mindenütt olyan szerteleneknek, dacosoknak mutatkoztak, mintha minden kegyelem és irgalom nélkül meg akarnák őket fojtani. Nordhausenben egy prédikáció alatt, melyben a megfeszített Krisztus képére mutatva türelemre intettem őket, lármáztak a parasztok. Egyesek csengettyűkkel csörömpöltek. Ha ott egyetlen ember kardot rántott volna, a többiek is utána mentek volna. Nem csoda, hogy a parasztok így fellázadtak, mert nincs senki, aki őket komolyan kormányozná és fegyelmezné. Csupán szánalomra méltó helyzetüknek lehet betudni, hogy ők, akiket a hatóságok annyira elhanyagoltnak, nem dühöngenek még sokkal szertelenebbül.

A Németbirodalom ugyancsak megjárta. Ma a hercegek és az urak tudatlanok. Semmit sem tanultak, nem is akarnak, azt hiszik, hogy az nekik szégyen. Ezért nem tudnak kormányozni. Legfőbb buzgóságuk, legelőkelőbb tanulmányuk és gyakorlatuk a nagy ménlovakon való nyargalás, a lakomázás, a szerencsejáték, a vadászat, az alattvalóknak szükségtelen adókkal való megterhelése, a nyúzás és a zsarolás. Közben a nemesek kormányoznak, az urakat nyomorúságba döntik, amint a mi kegyes hercegünkkel, János választófejedelemmel tettek Meiningen előtt a parasztlázadáskor, amikor őt egész seregével fegyverek elé állították és menekülést parancsoltak. Mátyás, a magyarok királya volt az igazi jó uralkodó, aki az ilyesmit megbüntette.

Azt tartom, hogy az én szászországi uralkodóm az Ótestamentumban Ezékiás lett volna, ha arra került volna a sor. Mert amikor tanácsomat kérte, hogy hozzájáruljon-e a parasztság 12 pontjához, amelyeket Meiningennél terjesztettek elébe, én erről erősen lebeszéltem. Készségesen igazat adott nekem, de hozzáfűzte: "Isten fejedelemmé tett engem és sok lovat adott. Ha nem akar ennek meghagyni, szívesen fogok nyolc vagy négy lovon közlekedni." Ezt mondta nekem a fejedelem. Keresztyéni, istenes felelet volt és nagy alázatosság volt benne. A parasztok ugyanis azt kívánták tőle, hogy csak négy lóval járjon.

A három szekta: a Münzeré, a sakramentáriusoké és az újrakeresztelőké nagy kárt okozott az evangéliumnak. A sátán az evangéliumot igen erősen akadályozta terjedésében a bandák és a parasztok lázadása által is.


A házasság

A nimbscheni zárdából 1523-ban eltávozott apácák közül kilencet wittenbergi polgári családok fogadtak magukhoz. Ezzel a csoporttal hagyta el a szerzetesi cellát egy elszegényedett nemesi család gyermeke, Bóra Katalin. Luther mindenkor örömmel üdvözölte papi barátainak házasságkötését, de azok kifejezett óhaját, hogy ő is házasodjék meg, még 1524-ben is visszautasította. Annál inkább, meglepte a világot az a hír, hogy dr. Luther Márton 1525. június 13-án házasságot kötött Bóra Katalinnal Miért? Erre felel ő a következőkben.

*   *   *

1525-ben, tehát közel nyolc évvel a reformáció megindítása után házasodtam meg. Gúnyolóim száját betömtem Bóra Katalinnal. Házasságommal annyira lenézetté és megvetendővé tettem magam, hogy azt remélem, az angyalok nevetni, az összes ördögök pedig sírni fognak. E cselekedetemmel meg akartam erősíteni, amit tanítottam... Isten így akarta és így tett. Mert én sem szerelmes, sem heves nem vagyok, hanem szeretem a feleségemet. Ha nekem valaki a wormsi birodalmi gyűlésen azt mondta volna, hogy hét év múlva házasember leszek, feleségem és gyermekeim lesznek, kinevettem volna. Ugyanis nem gondoltam arra, hogy ilyen messzire fogok nyúlni. Eredetileg csak a búcsúk ellen akartam küzdeni.

Ha 1524-ben házasodtam volna meg, von Schönfeld Évát vettem volna feleségül, aki most dr. Basilius porosz orvosnak a felesége. Katámat akkor nem szerettem. Gyanakodtam rá, hogy büszke és gőgös. De Isten azt akarta, hogy megkönyörüljek az elhagyatott sorsán. Hála Istennek, jól sikerült a házasságom, mert istenfélő, hűséges feleségem van, akire az ember nyugodtan bízhatja a szívét, (Példab. 31, 11.) amint Salamon mondja. Ő nem tesz nekem rosszat.

A házasság nem csupán természetes dolog, hanem Isten legédesebb és legkedvesebb adománya. Ez minden papnőtlenség felett áll s a legtisztább élet, - ha jól sikerül. Ha viszont rosszul válik be, valóságos pokol. Mert a nők általában mind értik azt a művészetet, hogy sírással, hazudozással és félrevezetéssel megfogják a férfit; szépen el tudják a fejét csavarni és a legszebb szavakat mondják. Mindazonáltal, ha a házasságban megvan ez a három dolog: a hűség, a gyermekáldás, ha az ember a házasságot szent dolognak és Istentől rendelt életformának tartja, akkor a legboldogabb élet.

Óh, mennyire vágyott szívem az enyéim után, mikor Schmalkaldénben súlyos betegen feküdtem! Azt hittem, hogy nem fogom itt a földön többé látni a feleségemet és kis gyermekeimet. Mennyire fájt ez az elválás! Azt hiszem, hogy ez a természetes vonzódás és szeretet, amelyet a férj felesége iránt s a szülők gyermekeik iránt éreznek, a haldokló emberben a legerősebb. Mivel azonban Isten kegyelméből újra egészséges lettem, feleségemet és kisgyermekeimet annál jobban szeretem. Senki sem lelki ember annyira, hogy az ilyen veleszületett vonzódást és szeretetet ne érezné. Mert hatalmas dolog a házassági szövetség s a férfi és nő életközössége. Mielőtt megnősültem, teljes határozottsággal feltettem magamban, hogy a házaséletet tiszteletben tartom. Ha váratlanul meg kellett volna halnom, vagy ha most a halálos ágyon feküdnék, akkor is házasságot kötnék egy vallásos leánnyal.

Micsoda dolog az, hogy megtiltják és kárhoztatják a házasságot, holott ez természetes jogon alapul? Olyan, mintha az evést, ivást, alvást stb. megtiltanák. Ezt ne tegyük. Mert amit Isten teremtett és elrendelt, az nincs a mi önkényünkre bízva, hogy elfogadjuk-e vagy megtiltsuk. Mi emberek Istent nem leckéztethetjük, hanem szégyent vallunk, amint eddig is tapasztaltuk.

De nősülésemnek volt más oka is, az, hogy az ördöggel dacolhassak a pápaságban lévő feslettség megszégyenítésére. Ha nőtlen volnék is, megnősülnék még az én koromban is, még ha azt tudnám is, hogy nem lesznek gyermekeim - kizárólag azért, hogy a házaséletet megtiszteljem és hogy megvessem és megszégyenítsem a pápaságban lévő erkölcstelenséget.

Eljegyzés után az esküvőt sokáig húzni-halasztani igen veszedelmes, mert a sátán szeret akadályt gördíteni és zűrzavart támasztani a gonosz nyelvek, a rágalmazók és a mindkét részről való barátok által. Amint ez előttem is megtörtént Melanchthon Fülöp esküvőjekor. Azért nem szabad a dolgot halogatni, hanem segítsük őket mielőbb össze. En is, ha nem tartottam volna meg esküvőmet rövid időn belül, csendben és kevés ember előzetes tudtával, mindenki akadályozott volna. Hiszen minden jó barátom ezt kiáltotta: "Ne ezt, hanem egy másikat!"

Nagyon elfoglalt ember vagyok. Sokféle kötelességem van, melyek mindegyike egész embert kíván. Hetenként négyszer kell nyilvánosan prédikálnom, kétszer előadást tartanom az egyetemen, ügyeket kell meghallgatnom[13] és leveleket, nemkülönben könyveket írnom.

Aki nem tud írni, azt hiszi, hogy az nem munka. Három ujj ír s mégis az egész test dolgozik.

Katámat szeretem és tudom, hogy én őt jobban szerétem, mint magamat. Ugyanis inkább én halnék meg, minthogy ő a kisgyermekekkel meghaljon.

Isten jól gondoskodott rólam, hogy ilyen asszonyt adott, aki a gazdaságának gondját viseli, úgyhogy nem kell még ennek terhét is magamra vennem.

Istennek igen nagy kegyelme, ha a házasságban állandóan virul a szeretet. Az első szerelem ittas, mámoros, amellyel mintegy elvakultan indulunk s ha a mámort kialudtuk, az istenfélő emberben megvan az igazi házastársi szeretet. Az istentelenek viszont megbánják tettüket.

Katámat nem adnám oda sem Franciaországért, sem Velencéért. Először azért, mert Isten adta őt nekem, engem pedig neki, másodszor azért, mert gyakran tapasztalom, hogy más asszonyoknak több a fogyatékosságuk, mint az én Katámnak. Jóllehet neki is van néhány hibája, azonban még több nagy erénye van. Harmadszor pedig - s ez elég nagy ok lenne arra, hogy őt szeressem és becsüljem - azért, mert vallásos és becsületes, amint az egy istenfélő, erkölcsös asszonyhoz illik.

Házasságom előtt egy egész éven át nem vetettem meg ágyamat. Fáradt voltam, mert egész napon át agyondolgoztam magam. Este úgy zuhantam bele az ágyba, szinte öntudatlanul. Mikor aztán Katámat feleségül akartam venni, teljes komolysággal könyörögtem Istenhez. Később ez volt imádságom: "Édes mennyei Atyám, mivel Te nekem neved szolgálatának a tisztségét adtad és azt akarod, hogy engem atyának nevezzenek és tiszteljenek, adj nekem kegyelmet, áldj meg engem, hogy az én kedves feleségemet, gyermekeimet, házam népét istenesen és keresztényiesen kormányozzam, tápláljam. Adj nekem bölcsességet és erőt, hogy őket jól irányítsam és neveljem. Adj nekik is jó szívet és akaratot, hogy tanításodat kövessék és engedelmesek legyenek. Ámen".

Istennek igen nagy kegyelme, ha vallásos, barátságos, istenfélő és házias élettársad van, kivel békességben élsz, akire rábízhatod minden vagyonodat és mindenedet, amid csak van, mind testedet, mind életedet. Katám, neked istenfélő férjed van, aki szeret téged. Adj hálát Istennek.


Reformátori munkálkodás. Családi élet

Elkerülhetetlen volt a humanizmus és a reformáció alapvető gondolatainak tisztázása. Ez váltotta ki az emberi szellem történetének egyik legmélyebb vitáját, melyet Erasmus, a humanisták vezére és Luther folytattak a szabad akarat kérdéséről. Ennek a vitának örök értékű eredménye Luther könyve arról, hogy "Nincs szabad akarat" (De servo arbitrio.).

Istenhez kötöttsége tette őt erőssé 1527-ben a nagy pestisjárvány idején (amikor még az egyetem is elmenekült a városból), hogy mint hűséges pásztor, helyén maradjon.

A mohácsi vész (1526) után egész Európát fenyegette a török. Amikor Luther a törökveszélyről írt, nem tekintettea világi hatalom harcát keresztes háborúnak. A felsőbbség kötelességszerűleg védi meg alattvalóit. A keresztyénség eszköze a küzdelemben nem a fegyver, hanem a megtérés és imádkozás, hogy Isten törje meg a sátán hatalmát. Mert a török is csupán a sátán egyik szolgája. Vészterhes időkben, amikor veszélyt jelentett a pápa, a császár s a török egyaránt, akkor írta meg Luther az "Erős vára mi Istenünk" kezdetű harci énekünket. Bármilyen erős a világban a sátán, a végső győzelem Jézus Krisztusé.

Az úrvacsora kérdésében mélyreható eltérés volt Luther és Zvingli Ulrik zürichi lelkész között. Hosszadalmas irodalmi vita után személyesen is találkoztak 1529-ben Marburgban, anélkül azonban, hogy meg tudtak volna egyezni.

Az evangélikusok politikai helyzete is egyre súlyosabbá vált. V. Károly császár békés szavakkal ugyan, de az "eretnekekkel" szemben annál elszántabb tervekkel hívta össze 1530-ra Ágosta városába a birodalmi gyűlést. Itt olvasták fel június 25-én az Ágostai Hitvallást. A császár ezután is kész volt a birodalom egységére veszélyesnek látszó új tanítást tűzzel-vassal kiirtani. Csupán a változó politikai helyzet kényszerítette további türelemre.

Luther csodálatos munkabírással s töretlen erővel hirdette az evangéliumot élete végéig nemcsak a szószéken, nemcsak az egyetemi előadásokon, hanem a világraszóló könyvek százaiban is. A hitéleti, tudományos, gazdasági, politikai élet kérdései mind eljutottak hozzá, választ várva, éppúgy mint a kicsiny gyülekezetek és magánemberek leveleinek tömege.

Luther háza nem fogyott ki a vendégekből. Aki csak tehette Wittenberg felé utazott, hogy láthassa a reformátort. Ő pedig igazi keresztyén szeretettel látott vendégül mindenkit, aki fölkereste. Háza az evangélikus lelkészi otthon mintaképe volt. Felesége, Katalin asszony a kicsiny jövedelem mellett mintaszerű gazdaságot vezetett, hogy fedezhesse a szükségleteket. Amint múltak az évek, gyarapodott az igazi istenáldás: három fiú és három leánygyermek tette napsugarassá a Luther család életét.

*   *   *

1525. június 13-án a parasztlázadáskor házasodtam meg. 1526. június 7-én született első fiam: János, 1527-ben leányom: Erzsébet, 1529 mennybemenetel napjának éjjelén Magdolna, 1531. november 29-én Márton, 1533. január 28-án Pál.

Gazdagabb vagyok, mint az egész világ összes pápás papjai. Ugyanis meg vagyok elégedve. Ezenfelül törvényes gyermekeim vannak, amilyen a pápa egyetlen papjának sincs.

A pápa engem átok alá vetett. Azóta gyarapodtam testileg is, lelkileg is. Viszont én is átok alá vetettem őt, de az enyém erősebb, mint az övé. A pápa ugyanis fogy és sorvad.

Óh, Istennek milyen nagy, gazdag és pompás áldása a házasélet! Milyen nagy örömöt kap az ember utódaiban! Hiszen ez a szülők legnagyobb öröme!

Az anyaság dicsősége joggal födi el az asszonyok minden gyengeségét, mert súlyosabb annál.

A kis gyermekeknek igen helyes gondolataik vannak Istenről, hogy ő a mennyben van és hogy az ő Istenük és atyjuk. Ők még nem tépelődnek Isten felől. Gyermekkoromban szívesen haltam volna meg s ezért odaadtam volna mindazt a tiszteletet és jót, amim csak van a világon és amiben részem lesz még. Az ilyen gyermek mintha mámoros volna. Nem is tudja, hogy él. Biztonságban, vidáman él, ugrál és szökdécsel. Édes Istenem, mennyire tetszik Neked az ilyen gyermekek élete és játéka! Összes bűnük nem egyéb, mint a bűnök bocsánata.

Mennyire elromlanak a gyermekek, ha rájuk hagyják, amit akarnak és nem büntetik meg őket! Ezért azt akarom, hogy János fiamtól semmit se tűrjenek el. Vele nem is tréfálok annyit, mint kisleányommal.

Ábrahámnak igen jó neve volt Istennél, mert az Úr így dicséri őt: "Eltitkoljam-e én Ábrahámtól, amit tenni akarok? Mert tudom róla, hogy megparancsolja az ő fiainak és az ő házanépének őutána, hogy megőrizzék az Úrnak útját" (I. Móz. 18, 17-19.) Óh Uram Istenem, milyen kevés ilyen atya van a nap alatt! Ezért olyan gonosz a világ.

Inkább legyen a gyermekem halott, mint neveletlen. Pál apostol nem hiába mondta, hogy "a püspök olyan ember legyen, aki a maga házatáját jól igazgatja és jól nevelt gyermekei vannak". (I. Tim. 3,4.) Hogy mások épüljenek rajta és jó példát vegyenek, ne pedig megbotránkozzanak.

Mi lelkészek azért vagyunk olyan magasan, hogy másoknak jó példát szolgáltassunk, viszont elfajult gyermekeink megbotránkoztatják az embereket. A gyermekek így a mi kiváltságaink terhére követnek el bűnöket. Gyakran, még ha bűnösök is és mindenféle rendetlenséget követnek is el, én nem tudok róla, nem mondják meg, sőt titokban tartják előttem. Így megy ez az ismert közmondás szerint: "A saját házunkban történt rosszat mi halljuk meg legutoljára." Ha már utcahosszat beszélik, akkor tudjuk meg csak. Ezért meg kell a gyermekeket fenyíteni, nem szabad elnézni a dolgok felett, sem pedig büntetés nélkül hagyni. A szülőknek mindig a legfiatalabb gyermekek a legkedvesebbek. Mártonkám az én legdrágább kincsem. Az ilyen kis gyermekeknek van leginkább szükségük a szülők szeretetére és gondviselésére. Janika és Magdika már tudnak beszélni. Nekik ilyen gondoskodásra már nincs annyira szükségük. Ezért a szülők szeretete lefelé haladva növekszik azok iránt, akik legutoljára születtek. Hogy doboghatott Ábrahámnak a szíve, amikor egyetlen fiát kellett feláldoznia! (I. Móz. 22, 4.) Bizonyára semmit sem szólt róla Sárának és a három napi gyaloglás nagyon keserves lehetett neki.

Fiamat azért neveztem el Pálnak, mert Pál apostol sok jó bizonyítékot és szentírási helyet adott. Tiszteletére akartam egyik fiamnak az ő nevét adni. Isten legyen hozzá kegyelmes. Gyermekeimet, ha Isten is úgy akarja, a háztól távol neveltetem. Amelyik katona akar lenni, azt Löser Jánoshoz, Pali fiam keresztapjához küldöm. Amelyik tanulni akar, az dr. Jónásé és Melanchthon Fülöpé. Amelyik testileg akar dolgozni, azt egy gazdához küldöm. Utolsó kívánságom az, hogy egyik fiam se legyen jogász. János legyen pap. Márton kis ravasz, félek tőle. Pál a török ellen menjen.

Egy édesatya arra intette a gyermekeit, hogy szorgalmasan tanuljanak és ezt a verset mondta el nekik, melyet meg is kellett tanulniok:

Kedves fiam, tanulj jól,
így gondoskodsz jó sorsról.
Ha azonban hanyag leszel,
Vályúnál, disznókkal eszel.

Én ezt mondom:

Kedves fiam, halld örömmel Isten igéjét,
Édes szülőd tanácsait s jóra intését.
Míg ifjú vagy, vésd ezt szívedbe,
Hogy boldog légy és juss a mennybe.

Van feleségem, vannak gyermekeim és mintegy 200 forint értékű serlegem, de mindezt, sőt életemet is előbb volnék hajlandó feláldozni, mint bármit is feladni az Isten igéjéből.

Nincs kedvesebb kapcsolat, mint a jó házasságé és nincs keservesebb elválás, mint a jó házastársaké. Ehhez legközelebb áll a gyermekek halála. Magam is tapasztaltam, hogy mennyire fájdalmas az.

1530. június 19-én Kóburgból János fiához írt leveléből: Kegyelem és békesség a Krisztusban, kedves fiacskám. Örömmel hallom, hogy jól tanulsz és imádkozol. Tedd is ezt fiacskám, így haladj előre. Hogyha hazamegyek szép vásárfiát viszek neked.

Ismerek egy szép, kedves, gyönyörű kertet, melyben sok gyermek járkál aranyos kabátkában s a fák alatt almát, körtét, cseresznyét, sárga ringlót és szilvát szednek, énekelnek, ugrándoznak és jókedvűek. Szép kis lovacskáik vannak, aranyos zablával és ezüst nyereggel. Megkérdeztem a kert gazdáját, hogy kinek a gyermekei ezek. Így felelt: Ezek olyan gyermekek, akik szeretnek imádkozni, tanulni és jók. Erre így szóltam: jó ember, van nekem is egy kis fiam, Luther Janikának hívják. Nem jöhetne ebbe a kertbe, hogy ő is ilyen szép almákat és körtéket ehessek, ilyen lovacskákon nyargalhasson és ezekkel a gyermekekkel játszhassék? Erre így szólt az ember. Ha szeret imádkozni, tanul és jól viseli magát, ő is jöjjön ide a kertbe, sőt Fülöpke és Jost is.[14] Ha együtt mindnyájan eljönnek, nekik is lesz fütyülőjük, dobjuk, lantjuk és mindenféle húros játékszerük, ők is fognak táncolni és kis nyilacskákkal lövöldözni. - Azután gyönyörű rétet mutatott nekem ott a kertben. Csupa aranyos sípok, dobok és finom ezüst nyilacskák voltak ott. De még korán volt, a gyermekek még nem ettek. Mivel nem várhattam meg a táncot így szóltam az emberhez: Kedves Uram, azonnal elmegyek és mindezt megírom az én kedves Janika fiamnak, hogy szorgalmasan imádkozzék, jól tanuljon és jó legyen, hogy ő is ebbe a kertbe jöhessen.

De ott van az ő Magda nénje[15] is, őt is el kell ám hoznia! Erre így szól az ember: "Jó lesz, menj el és írd meg ezt neki. Azért kedves kis fiam Janikám, tanulj, imádkozzál hittel és meséld el ezt Fülöpkének és Jostnak is, hogy ők is tanuljanak és imádkozzanak, így majd együtt juttok ebbe a kertbe. A jó Isten kegyelmébe ajánllak. Üdvözöld Magda nénit és csókold meg helyettem is.

Édesatyád: Luther Márton.

Amikor Magda leánya súlyos betegen feküdt, így szólt: Nagyon szeretem, édes Istenem, de ha el akarod őt venni, szívesem fogom Tenálad tudni.

Magdikám, kisleányom, ugye szívesen maradnál itt édesapádnál és szívesen mennél a mennyei Atyához is! A beteg kisleány azt felelte: Igen édesatyám, ahogy az Isten akarja. Apja pedig: Kedves kisleányom, a lélek kész, de a test erőtelen. Amikor a kisleány meghalt és koporsóba helyezték: Kedves Magdikám, milyen jó neked! Fel fogsz támadni és világítani fogsz, mint egy csillag, mint a nap. - Lélekben nyugodt, de test szerint igen szomorú vagyok. A test nem akar belenyugodni. Az elválás mérhetetlenül gyötri az embert. Különös, tudjuk azt, hogy ő bizonyosan békében van, jó neki és mégis búslakodunk. Szentet küldtem a mennybe, egy élő szentet! Vajha ilyen volna a mi halálunk is! Az ilyen halált még ebben az órában elfogadnám.

A hétesztendős gyermek nyugodtan hal meg, halálfélelem nélkül, de mihelyt felnőttünk, érezni kezdjük a halált, a poklot és megijedünk a haláltól. Ha nem szívből fáradnék azért az Emberért, aki érettem meghalt (Krisztusért), nem volna a világnak annyi pénze, amennyiért én könyvet írnék, vagy a Bibliából valamit megmagyaráznék. Az én munkámért ne fizessen a világ; ahhoz túlságosan szegény.

A szegényeknek Isten a gyámolítója és gondviselője. Ezt én bizonyosan tudom, hiszen már régóta több a kiadásom, mint a jövedelmem. Eddig is mindig írtam, előadásokat tartottam az egyetemen és prédikáltam anélkül, hogy ezzel valamit is szereztem volna. Azt a 200 forintot, amit a fejedelemtől kapok, kegyelemből kapom. Akinek van Krisztusa, annak elege van. Ezért én semmit sem tettem pénzért, jóllehet meggazdagodhattam volna, ha pénzt akartam volna gyűjteni.

Kedves gyermekeim és kedves Katám, nem hagyok hátra nektek vagyont, de az én Istenem gazdag, ő az árváknak atyja s az özvegyeknek bírája. Őt hagyom nektek. Ő majd gondoskodik rólatok!


Betegségek. Életveszélyek

Luther szervezete a gyermekkortól kezdve sok nélkülözést volt kénytelen elviselni. Ha feltételezzük is, hogy a szülői háznál rendesen táplálkozott, éneklő diák korában már sokszor aludt el éhesen. Később a szerzetben még a naponként kétszeri szűkös étkezés mellett is sokat böjtölt. Ezenfelül fagyoskodott, virrasztóit, korbácsolta magát, hogy testének sanyargatásával érdemeket szerezzen az üdvösségre. Annyira igénytelen volt, hogy wittenbergi egyetemi tanársága idején még Melanchthon is csodálkozását fejezte ki afölött, hogy Luther a munka lázában heteken át beérte naponkint egy szelet kenyérrel és egyetlen sózott heringgel. Ehhez járult, hogy néha hosszabb időn át naponkint mindössze 3-4 órát aludt. Saját szavaival élve: agyon dolgozta magát.

Ennek az életmódnak a következményei jelentkeztek a különféle betegségekben.

*   *   *

1527. július 6-án súlyos beteg lettem. Amint ebéd közben kezdtem rosszul érezni magamat, felkeltem az asztaltól és felmentem a hálószobába. Mielőtt azonban lefeküdhettem volna, összeestem és Jónás doktornak, aki utánam jött, odakiáltottam: Jónás doktor, rosszul vagyok! Vizet, vagy ami van, különben meghalok! - Készen voltam a halálra és imádkoztam a Miatyánkot stb. Utána pedig: Uram, mindenható Istenem, milyen szívesen ontottam volna véremet a Te igédért. Ezt Te tudod. Erre talán nem vagyok méltó. Legyen meg a Te akaratod. Ha a Te akaratod ez, szívesen meghalok. Csak a Te neved magasztaltassék, akár életem, akár halálom által! Ha lehetséges volna, szívesen élnék még az istenfélő emberekért, Uram, a Te választottaidért. De ha eljön a végórám, Te vagy az Úr élet és halál felett. Édes jó Istenem, Te vittél bele engem e dologba, Te tudod, hogy a Te igazságod és a Te igéd ügye ez!

Feleségemhez pedig így szóltam: Édes jó Katám, kérlek Téged, hogyha ez Isten végzése, nyugodj meg az Ő akaratában. Te az én törvényes feleségem vagy, ehhez erősen tartsd magad és Isten igéjéhez szabjad életedet.

Hol van az én drága Janikám? - Óh Te szegény gyermek! - Most az én kedves jó Katámat és Téged jóságos és kegyelmes Istenem gondviselésébe ajánllak. Nincsen semmitek sem. Isten azonban, aki atyja az árváknak és bírája az özvegyeknek, megőriz és eltart titeket is.

Szívesen kell meghalnunk, hiszen magunknak eleget éltünk; hacsak nem azért akarunk még élni, mert másokért kell még élnünk.

A legsúlyosabb életveszélyben voltam 1537 februárjában Schmalkaldenben, ahol vesekövek miatt betegen feküdtem. Az orvosok nem remélték, hogy életben maradok. Mikor Melanchthon Fülöp könnyezni kezdett, így szóltam: Löser János azt szokta mondani, hogy jó sört inni nem művészet, hanem a rosszat is meginni tudni - az a művészet. Most gondolj arra, hogy én azt a művészetet tanulom, hogyan kell ebben a kétségbeejtő helyzetben és ilyen kínok mellett is nyugodt lelkűnek maradni. Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat nem vennők-e el? Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve! (Jób. 2, 10; l, 21.)

Istentől azt szerettem volna kérni, vagy kikönyörögni, hogy az én választófejedelmem országában legyen szabad meghalnom. De ha nem így lesz is, kész vagyok rá minden órában és minden helyen, ahol Isten magához szólít.

Azt határozták, hogy el kell utaznom. De Melanchthon Fülöp az ő istentelen és rajongó asztrológiájával még egy napig ott tartott, mert újhold volt. Egy ízben pedig Pratauból jövet nem akart a folyón keresztüljönni újholdkor. Én azonban nem akartam maradni, mert mi urai vagyunk a csillagoknak is. Amint a következő napon korán reggel elindultam, a pápai követ azt hitte, hogy meghaltam. Szolgái látni akartak engem, de Schlaginhaufen azt mondta: Te Luthert nem fogod látni az örökkévalóságban sem!

Útközben Tambachnál megszabadultam a kövektől. Azonnal írtam Fülöpnek és küldöttem a jó hírt Schlaginhaufennél. Ő korán reggel ellovagolt a bíbornok háza mellett és nagyot kiáltott: Luther él! - Elvitte a jó hírt a választófejedelemhez is, aki ezért 10 érmet adott neki, melyeken a fejedelem képe volt. A bíbornok jelenlétében nem szerettem volna meghalni, nehogy azt mondják, hogy a félelemtől adtam ki lelkemet.

Ha a pápa ismét uralomra jutna, megkettőzné zsarnokságát, amint a konstanzi zsinat után tette. Száz éven át alaposan bosszút állt azért, mert letették. A legistentelenebb borzalmakat vezette be az egyházba. A pápától és a zsarnokoktól azonban mégsem félek annyira, mint saját hálátlanságunktól és attól, hogy megvetjük Isten igéjét. Ezek tudnák a pápát újra nyeregbe segíteni.

A sátán engem jól ismer s látta már gyermekkoromtól tehetségemet és hogy szeretem a Szentírást. Ezért gyűlöl engem. Szívesen elpusztított volna már sokszor, de nem tudott.

Haliéból egy ismeretlen és névtelen jóakaróm azt írta, hogy jól vigyázzak az életemre, mert díjat tűztek ki annak, aki engem meggyilkol. Én erre csak azt mondom, hogy Isten az én oltalmam. Nem aggódom magam miatt. Ő megőriz engem minden Ő útján. A püspöknek kevés haszna lenne abból, ha engem megölnének.

Miksa császár halála után idejött egy ember s azt állította, hogy ő a császár titkárja. Az egyetemről hazatérőben megfogott engem és kihallgatást kért. Bevezettem hát fűtött szobámba. Itt így szólt hozzám: Doktor úr hogyan lehet ilyen bátor, hogy bárkivel kezet fog? Könnyen megtörténhetnék, hogy valaki fegyvert rejt a kabátujjába és golyót röpít Doktor úrba. Én azt feleltem: De mi lenne az illetőnek a sorsa? Ő is veszélyeztetné az életét! Erre amaz így válaszolt: Ha én belepusztulok is, a pápa engem szentté avat, magát meg az ördögnek adja át! - Ekkor már félni kezdtem tőle és Farkas nevű szolgám után kiáltottam. Az idegen azonnal elmenekült házamból is, a városból is.

Külső ellenségektől nem félek. Külső veszélyektől az egyház nem megy tönkre. Csak a hamis testvérek, a belső baj viszi ezt véghez.

Igen, a pápa hívei halálomat kívánják. De ha meghaltam, akkor fogok csak igazán élni! A búza sem tud növekedni, míg el nem vetették a földbe.

Ha ágyban halnék meg, ez nagy szégyene lenne a pápának és dacolás vele, mert ezzel Isten azt adja értésére, hogy: "Ti, pápa, ördögök, királyok, fejedelmek és urak, lehettek Luthernek ellenségei, ártani mégsem tudtok neki!" Húsz János még nem sok kárt okozott nekik. Azt tartom, hogy nem volt ember 1000 év óta, akinek a világ olyan ellensége lett volna, mint nekem.

Ha Péter apostol most testileg itt volna s a Szentírás összes tanítását prédikálná és csupán a pápa tekintélyét tagadná, - felakasztanák. Sőt ha maga Krisztus jönne el még egyszer emberi testben és prédikálna, ismét megfeszítenék.

Most is milyen szívesen meghalnék! Fáradt vagyok és agyondolgoztam magam. De nyugodt, békességes a lelkem. Amint ismét egészséges leszek, sokféle dolog fog majd ide-oda rángatni és nyugtalanítani. Mert még Pál apostol sem tudott felülemelkedni, hiszen panaszkodik a sátán angyala miatt (II. Kor. 12, 7.), aki őt gyötörte. Így nekünk sem lesz minden békességes és kísértéstől mentes. Sok szomorúság által kell az Isten országába jutnunk. (Ap. csel. 14, 22.)

Az az igazi előkészülés a halálra, ha tudjuk, hogy a halált, bűnt, poklot, sátánt legyőzte és megsemmisítette a megfeszített Krisztus. Minél erősebb a hit, annál gyengébb a halál; s minél gyengébb a hit, annál nehezebb és keservesebb a halál.

Nem hasonló a halál az éjszakai alváshoz? Mert amint az alvástól elmúlik a gyengeség és az élet lelke visszatér, úgyhogy az ember reggel friss jókedvvel kel fel, így fogunk mi az utolsó ítéletkor feltámadni, mintha csupán egy éjszakát aludtunk volna; frissek és erősek leszünk.

Ez az élet az eljövendő életnek a bevezetése. Ha Isten már ezt a pusztulásnak alávetett életet is olyan számtalan sok jóval ékesíti, milyennek teremti majd a túlvilági életet, melyben nem lesz semmi bűn, és örök igazság virul?

Az evangélium ügyéért való munkámba Isten észrevétlenül sodort bele. Ha előre láttam volna, amit már megtapasztaltam, soha sem tudott volna engem erre rávenni. De Isten bölcsebb, mint az ember... Ő adjon kegyelmet továbbra is.


Az utolsó utazás

Bizonyos volt Luther afelől, hogy az ő életében nem kerül sor háborúra a császár és az evangélikus fejedelmek között, halála után azonban elkerülhetetlen az összeütközés. Bántották őt a pápa hívei, a császáréi, az igét helytelenül értelmező túlzó irányok képviselői s az élet ezer kérdése. A régóta viszálykodó mansfeldi grófok is hozzámentek panaszukkal és őt kérték fel békebíróul. Ezért utazott 1546 januárjában szülőhelyére, Eislebenbe, a grófokhoz. Hosszas tárgyalások után február 17-én sikerült végre a megegyezés. Isten akaratából az evangéliumi szeretetnek és békességnek ez a munkálása volt Luther utolsó műve.

*   *   *

Feleségéhez írt leveléből: Az én kedves jó Luther Katám kezeihez Wittenbergben. Kegyelem és békesség az Úrban! Kedves Katám! Ma, (1546. január 25.) nyolc órakor Haliéba érkeztünk, de nem utaztunk tovább Eislebenbe. Ugyanis hatalmas újrakeresztelő akadt utunkba, hullámokkal és nagy jégdarabokkal, melyekkel terítve volt a föld. A Saale folyó azzal fenyegetett bennünket, hogy újra megkeresztel. Visszatérni pedig a Mulde folyó miatt nem tudtunk, úgyhogy a folyók között Halléban kellett nyugodtan várnunk.

Mivel úti vezetőnk, az embereink és mi magunk is aggódtunk, nem akartunk a vízbe belemenni és így az Istent megkísérteni. Mert az ördög haragszik ránk s benne lakik a vízben. Jobb óvakodni, mint jajgatni. Arra sincs szükség, hogy a pápának és híveinek ilyen bolond örömet szerezzünk. Nem gondoltam volna, hogy a Saale folyó ennyire ki tud áradni s a kövezett utakon és mindenen átgázol.

Azt hiszem, ha itt lettél volna, Te is azt tanácsoltad volna, hogy ezt tegyük s így a Te tanácsodra is hallgattunk volna egyszer. Istennek ajánllak Téged. Ámen.

1546. február 6-i leveléből: Kedves Katám! Itt ülünk Eislebenben és gyötrődünk, mert már szívesen útra keltünk volna. De úgy veszem észre, ez nem történhetik meg előbb, mint egy hét múlva. Légy szíves mondd meg Fülöp magisternek, hogy javítsa postillás könyvét, mert nem jól értette, hogy az Úr az evangéliumban a gazdagságot miért nevezi tövisnek. (Luk. 8,14.) Itt van az iskola, melyben megtanulja az ember, hogyan kell ezt érteni.

Fiacskáid még Mansfeldben vannak. Egyébként van elég enni- és innivalónk. Jó napjaink lennének, ha ez a bosszantó ügy[16] nem volna. Úgy látom, hogy az ördög kigúnyol bennünket. Vajha megalázná őt az Isten. Ámen.

1546. február 7-i leveléből: Az én kedves feleségemnek, Doktor Luther Katalin önmártírnak Wittenbergben. Az én kegyelmes feleségem kezeihez és lábaihoz... Olvasd kedves Katám János Evangéliumát és a Kis Kátét, melyről egyszer azt mondtad, Hogy: "Hiszen ebben a könyvben minden énrólam szól." Mert Te aggódol még a Te Istened helyett is éppen úgy, mintha ő nem volna mindenható, mintha nem tudna tíz Márton doktort is teremteni, ha ez az egy öreg belefulladna a Saale folyóba... Hagyj békében az aggódásoddal. Mert jobb Valaki visel rám gondot, mint Te és az összes angyalok.

1546. február 10-i leveléből: A szent, aggodalmaskodó asszonynak, zülsdorfi Doktor Luther Katalinnak, Wittenbergben. Az én kegyelmes feleségemnek...

Legszentebb Doktorné Asszony! Igen hálásan köszönjük az Ön nagy aggódását, melytől Ön még aludni sem tud. Mert azóta, hogy Ön aggódik értünk, majdnem tűzhalált szenvedtünk szállásunkon a szobám ajtaja előtt. Tegnap pedig kétségtelenül az Ön aggódása következtében egy kő majdnem a fejünkre esett és kis híja, hogy össze nem morzsolt, mint valami egeret a csapda. Mert a belső szobánkban két napig szóródott a mész és agyag a fejünk felett, míg embereket hozattunk, akik két ujjal nyúltak csak a kőhöz és tüstént leesett. Akkora volt, mint egy hosszú párna s olyan széles volt, mint két nagy tenyér. A kő arra gondolt, hogy meg fogja köszönni az Ön szent aggódását, ha a jóságos szent angyalok nem őriztek volna. Félek, ha Te nem hagysz fel aggódásoddal, elnyel minket a föld és az összes elemek üldözni fognak bennünket.

Olvasod a Kátét és a hitvallást? Te csak imádkozzál és a gondviselést bízd Istenre... Mi hála Istennek frissek és egészségesek vagyunk, csak ezek az ügyek kedvetlenítenek el.

Doktor Jónás szerette volna, ha fáj a lába. Így hát nekiment valami ládának. Ennyire irigyek az emberek: irigyelte, hogy egyedül nekem fáj a lábam. Isten veled.

1546. február 14-i leveléből: Kedves Katám! Reméljük, hogy ezen a héten hazatérünk, ha Isten is úgy akarja. Isten nagy kegyelmet tanúsított itt, mert az urak tanácsosaik által majdnem mindenben megegyeztek... fiacskáid még Mansfeldben vannak. Luther Jakab bizonyára jól ellátja őket. Bennünket is igen szépen ellátnak, olyan kedvesen, hogy szinte elfeledkeztünk rólatok wittenbergiekről.

1546. február 16-án a vacsoránál így szólt: Ha újra hazatérek Wittenbergbe, koporsóba fekszem. Ez utóbbi két nap múlva be is következett Eislebenben.


Hazatérés

"Koldusok vagyunk. Ez az igazság." Így szól Luther utolsó feljegyzése. Utoljára is arról tett bizonyságot, hogy kolduljuk Isten kegyelmét. Ő csak ebben a kegyelembe bízik. 1546. február 18-án hajnali 2 és 3 óra között hazahívta Isten hűséges szolgáját. Dr. Luther Márton holttestét az eislebeni főtemplomban ravatalozták fel, majd Wittenbergbe szállították s a vártemplom szószéke alatt ásott sírba temették el. Itt pihen ma is.

Luther jól tudta, hogy ő Isten embere, világraszóló prófétai küldetéssel, hogy neki mindene, megbízója, Ura vezetője, megtartója és bírája maga Isten. Ő nem az a kiválóság volt, aki a saját gondolatait valósítja meg, hanem az a lángelme, aki Isten megbízásából, Isten gondolatait hirdette. Nem gőgös ember volt, hanem alázatos eszköz Isten kezében.

Ellenségei félreismerik, a sátán parancsára. Megérteni pedig azok fogják, akiket Isten Szentlelke az evangélium által elhív a megváltottak seregébe, a szentek közösségébe. Az ilyenek azonban nem Luthert dicsőítik, hanem a Mindenható Atyát, aki Fia által megváltott bennünket s Szentlelke által Luthert eszközzé tette, hogy fölragyogtassa előttünk az Evangéliumot.

*   *   *

Jonas Justus 1546. február 18-i és Coelius Mihály február 20-i leveleiből: Tegnap szerdán, február 17-én délelőtt szobájában maradt, ahol fel s alá járkált. Néha-néha kinézett az ablakon, majd imádkozott olyan buzgón, hogy hallottuk mi is, akik vele voltunk szobájában. Mindazáltal végig vidám volt, néha meg is szólalt: "Jónás Doktor és Mihály Úr, én itt születtem Eislebenben, itt is kereszteltek, mi lenne, ha végleg itt kellene maradnom?" Tegnap, szerdán mégsem a szobájában, hanem lent a teremben ebédelt. Sokat beszélt az asztalnál szép szentírási mondásokról. Az általános beszélgetés közben egyszer, vagy kétszer ezt is mondta: Ha az én kedves fejedelmeimnek, a grófoknak az egyezségét és így Isten segítségével ezt az utazásomat elvégezem, hazamegyek és koporsóba fekszem.

Tegnap, szerdán a vacsora előtt panaszkodni kezdett, hogy a mellében nyomást érez. Meleg ruhákkal való dörzsölést kért. Utána azt mondta, hogy kissé szűnik a nyomás. Mégis lent a nagyteremben vacsorázott mondván, hogy az egyedüllét nem vidámítja az embert.

Vacsoránál rendesen evett, vidám volt, sőt még tréfált is.

Amint Eislebenben február 17-én este 8 óra felé a nagyteremből szobácskájába ment és szokása szerint az ablak elé állt, hogy imádságát elvégezze, kis idő múlva panaszkodni kezdett, hogy a mellében erős fájdalmat érez. Amint meleg ruhákkal dörzsölték és borban igen drága orvosságot, egyszarvú port adtak be neki, jobban érezte magát és újra lefeküdt a nyugvóágyra. Itt aludt, míg az óra 10-et ütött. Felébredvén azt kérdezte tőlünk, akik mellette virrasztottunk, hogy miért nem fekszünk le. Azt feleltük, hogy most nekünk ápolnunk kell őt.

Ekkor felkelt, semmi különös panasza nem volt, majd bement hálófülkéjébe az ágyhoz. Amint a küszöböt átlépte, így szólt: A Te kezeidbe ajánlom lelkemet! Te megváltottál engem hűséges Isten! - Ezzel lefeküdt, jó éjszakát kívánt, majd így szólt: Jónás Doktor és Mihály Úr, imádkozzatok a mi Urunk Istenünkhöz, hogy jól haladjon az Ő dolga és a szent evangélium ügye.

Ismét elaludt és nyugodtan pihent, míg az óra éjfél után egyet ütött. Ekkor felébredt és szolgáját hívta, hogy fűtsön be a szobában. Mivel a szoba már úgyis meleg volt, felkelt és így szólt: Óh Jónás Doktor, rosszul vagyok, aggódom, hogy most már Eiselebenben maradok. - Ezzel ismét szobájába ment és amint a küszöbön átlépett, ismét azt mondta, amit előbb: "A Te kezeidbe ajánlom lelkemet. Te megváltottál engem hűséges Istenem" - Amikor egyszer-kétszer végigment a szobán, ismét lefeküdt a nyugvóágyra. A betegség pedig mindinkább erőt vett rajta. Nyomban dörzsölni kezdtük melegített ruhákkal és azonnal hívattuk a fogadóst a házból, a két városi orvost, valamint a mansfeldi gróf urakat. Mialatt melegített ruhákkal dörzsöltük, megkérdeztem, hogy érez-e enyhülést? Ezt felelte: Igen, a meleg jót tesz, melegítsetek rám párnát is. Erősen nyom ugyan, de kíméli a szívemet. - S amint én Coelius Mihály éreztem, hogy szíve táján egészen nedves, így szóltam hozzá: Tisztelendő Atyám, Ön jól izzadott. Isten kegyelmes lesz és javulni fog állapota. - Ezt felelte: Igen, ez már a hideg, halálos verejték, meg fogok halni. Amikor az egyik orvos gyógyszert adott neki, ezt mondta: Hálát adok neked Istenem, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, hogy kinyilatkoztattad előttem a Te drága Fiadat, akiben én hittem, akit én szerettem, akit prédikáltam, akiről bizonyságot tettem és akit dicsőítettem. Uram, Jézus Krisztusom, Neked ajánlom lelkemet. Óh mennyei Atyám, tudom, hogyha el is szakadok e testtől, Tenálad örökké fogok élni. Úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy mindenki, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. - Továbbá ezt mondta: Van Istenünk, aki megsegít és Urunk, aki a haláltól megment. - Amikor pedig érezte, hogy a vég közel van, háromszor így szólt: Atyám, a Te kezeidbe ajánlom lelkemet. Végezetül pedig: Békességben és szívesen távozom. Áldjon meg az Isten mindnyájatokat. Ezután elhallgatott. Felráztuk őt s Jónás doktor és én hangosan azt mondtuk: Tisztelendő Atyám, a mi Urunk Jézus Krisztusban való hitben hal-e meg és az ő nevében hirdetett tanítását vallja-e? - Igen - felelte s jobb oldalára fordulva, negyedórai alvásba kezdett. Amikor mi nem bíztunk az alvásban, életvízzel és rózsaeszenciával dörzsöltük. Amint negyedórával hajnali három előtt a szemébe világítottunk, mély lélegzetet vett és ezzel szelíden teljes csendben, nagy türelemmel kilehelte lelkét.

A halál az összes bajok között a legkisebb, mert csak azoknak baj, akik félnek tőle. A halált, a bűnt, a poklot és az ördögöt legyőzte és megsemmisítette a keresztre feszített Krisztus.


Jegyzetek

1. W. 54.179 stk. - Ottó Scheel: Dokumente zu Luthers Entwicklung. II. kiadás. 1929. 511. szám.[VISSZA]

2. Luther itt valószínűleg Leuthari fejedelemre gondolt, aki Tejasnak, a keleti gótok utolsó királyának halála után betört Olaszországba.[VISSZA]

3. Húsz forint egész kis vagyon. Egy akkori forint a mi pénzünkben kb. 50 pengő értéket képviselt.[VISSZA]

4. Csak esztendők múlva bérelt Luther János olvasztókemencéket s bányarészeket Mansfeldben és csak ekkor jutott jövedelemhez. A reánk maradt feljegyzések szerint 1501-ben már minden bizonnyal bérlő volt Luther János.[VISSZA]

5. A mansfeldi lelkész, Cölius Mihály olvasta fel a levelet. Luther e levelét 1530. február 15-én írta. Ebben az időben ő birodalmi átok alatt volt, ami azt jelentette, hogy bárki megölheti anélkül, hogy megbüntetnék, továbbá, hogy azt, aki őt házába fogadja, ételt és italt ad neki, vele együtt bűnösnek tekintik. Ezért nem utazhatott el a reformátor Mansfeldbe, édesatyja betegágyához.[VISSZA]

6. A tudósok hivatalos öltözékéhez külön tudósi föveg, a "barett" tartozott hozzá. Ezt előadásaik alatt is fejükön tartották. Akkor se kellett megemelniük, ha mások üdvözlését fogadták[VISSZA]

7. Elmélkedések, prédikációk bibliai szakaszok felett.[VISSZA]

8. Az apa eddig tiszteletből magázta tudós fiát.[VISSZA]

9. A kolostor épületét később a fejedelem Luthernek adta lakásul.[VISSZA]

10. Bernát († 1153) clairvauxi apát, kiváló szónok, jámbor szerzetes. Tanítványa volt III. Jenő pápa. Amikor III. Jenőt pápává megválasztották, egykori mestere, Bernát, tanácsokat írt számára. (De consideratione.) Erre céloz itt Luther.[VISSZA]

11. A közvélemény elítélte Eck Jánost, aki azzal kérkedett, hogy ő hozta az átokbullát. A nép magatartása miatt ki se mert mozdulni kolostori rejtekéből. Fenyegető leveleket írtak neki és gúnydalt költöttek róla, melyet utcahosszat énekeltek.[VISSZA]

12. Ezt Luther 1540-ben mondotta.[VISSZA]

13. Luther átvette a távollevő városi lelkész hivatalának vezetését is.[VISSZA]

14. Ifj. Melanchthon Fülöp, aki 1525. február 21-én született, ifj. Jonas Justus, ki 1525. december 3-án született. Luther barátainak és munka társainak gyermekei. A kis Luther János, akihez a levél szólt, 1526. jún. 7-én született. A gyermekek játszótársak voltak.[VISSZA]

15. Luther feleségének nagynénje, aki Lutherek házánál élt. Meghalt 1537-ben.[VISSZA]

16. A mansfeldi grófok viszálya.[VISSZA]