Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MOLNÁR MÁRIA ÉLETE

MOLNÁR MÁRIA

(1886-1943)

 

(Forrás: GYÖRGY ANTAL. A HIT PÉLDAKÉPEI, EGYHÁZTÖRTÉNETI OLVASÓKÖNYV, KIADJA: MRE KÁLVIN JÁNOS KIADÓJA, BUDAPEST, 2004, 430-441.o.)

 

„Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy.” (Zsoltárok 23,4a)

Hallottatok bizonyára emberevő kannibálokról, ha máshonnan nem, hát Robinson történetéből. Kik ezek, hol élnek? Ma is esznek emberhúst? – Sajnos a század elején a fekete bőrű emberek között még volt ez a vallásos szokás: a legyőzött ellenséget „vad dobpergés és áldozati tánc közben” megsütötték és megették. Azt tartották ugyanis, hogy az elfogyasztott ellenség ereje, bátorsága, összes jó tulajdonsága átmegy az őt elfogyasztóba. Különösen hírhedtek voltak a Csendes-óceán déli részének lakói, a pápuák. Ma már rendezett, modern államban és társadalomban élnek (Indonézia, Pápua Új-Guinea). Régente azonban nem így volt. Sok fehér ember is áldozatul esett ennek a vad pogány szokásnak, különösen a misszionáriusok közül. Mégis sokan vállalkoztak arra, hogy ezeket a népeket Jézushoz vezessék. Ezek között a bátor, hívő misszionáriusok között egy magyar nőt is találunk, Molnár Máriának hívták.

Ma az ő rendkívül küzdelmes és győzelmes életét mondom el nektek.

 

Gyermek és ifjúkora

 

Molnár Mária 1886. szeptember 11-én született a Veszprém megyei Várpalitán, a Bakony hegység kellős közepén. A Bakonyt abban az időben sűrű erdő borította, kiváló búvóhelyül szolgált a szegénylegényeknek. Nagyanyja sokat mesélt róluk. A század végére azonban leáldozott a betyárvilág, és csak félelmes hírük maradt fönn. A Molnár gyerekek sokat játszottak az erdőben. A nagyobbak gombát szedtek, mert igen népes volt a Molnár család (10 gyermek), és a sok szájnak sok ennivaló kellett. Egyszer azonban gombászás közben eltévedtek, és nem találták a hazafelé vezető utat. Ekkor a távolban valami furcsa, tompa nyögést hallottak. Testvére rémülten kiáltott fel:

  • Gyere, fussunk, nagyok félek. lehet, hogy rablók vannak ott.

Mária azonban megfogta riadt testvére kezét, és bátorítólag azt mondta:

  • Hátha egy bajba jutott ember kér segítséget? Inkább menjünk oda, és nézzük meg!

Valóban egy sérült, magatehetetlen ember feküdt az úton. Segíteni nem tudtak, de a sebesült útbaigazította őket. Így aztán nemcsak hazataláltak, hanem segítséget is tudtak küldeni a sérültért.

Amikor a szülők anyagilag tönkrementek, Budapestre költöztek, ahol jobb lehetőség kínálkozott a megélhetéshez. Apjuk keresete azonban olyan kevés volt, hogy a két fiatal lánynak munka után kellett néznie. Mária és Teréz egy vegytisztító üzemben helyezkedett el. Nagyon nehéz és egészségtelen munka volt ez, ám Isten a rosszból is tud jót kihozni.

Budapesten ismerkedett meg Mária a Bethánia Szövetséggel. Szorgalmasan eljárt a bibliaórákra. Itt érintette meg az Úr Jézus Mária szívét annyira, hogy elhatározta: Neki szenteli egész életét. Az elhatározást tett követte. Felvételét kérte a Filadelfia Diakonissza Egyletbe, ahol aztán alapos kiképzést kapott.

Diakonissza testvérként a Bethesda kórházban helyezkedett el mint ápolónővér. Munkája mellett elvégezte a polgári iskolát is, és műtősnővéri képesítést is szerzett. Mikor kitört a világháború, dr. Csia Sándor katonaorvos fölvette egy Galíciában működő járványkórházba ápoló-főnövérnek. Ebben a veszélyes munkakörben csak egész ember volt képes helytállni, és Molnár Mária ilyen ember volt. Nem is gondolta akkor, hogy ennek a nehéz és veszélyes kórházi munkának milyen nagy hasznát veszi majd. „Csak most érzem – írja önéletrajzában -, hogy Istennek milyen csodálatos vezetése volt ez, mert mindezekkel előkészített arra a célra, amelyet csak később mutatott meg.” Kiváló háborús szolgálatáért igen magas kitüntetésben részesült. Megkapta a koronás ezüst érdemkeresztet a vitézségi érem szalagjával és a vöröskeresztes érdemérmet.

 

Molnár Mária elhívatása a külmissziói szolgálatra

 

1925-ben Csia Sándor azt ajánlotta Máriának, hogy nyelvtanulás végett, menjen ki Németországba, és mélyítse el bibliaismereteit is. beajánlotta a Liebenzelli Misszió igazgatójának. Itt érte az első rendkívüli hatás, amely figyelmét egészen a külmisszió felé fordította. Abban az időben jött haza a mánuszi misszióból Doepke Frigyes, akibeszámolt a szigeten élő félvad emberek nyomorúságáról. Ez az előadás rendkívüli módon megragadta Máriát. „Csodálatos érzés fogott el – írja egy későbbi levelében -, mintha lelkemben megszólalt volna egy hang, és azt mondta: „ Én küldelek téged a pogányok közé.” – Próbálta elhallgattatni ezt a belső hangot, de az egyre erőteljesebben, újra és újra megszólalt: „Menj! Téged várnak a szigetek!”. Nyolc hónapig tartott ez a belső vívódás, de végül Isten győzött a szívében. Beadta kérvényét a Liebenzelli Misszió vezetőségének, és kérte kiküldetését a misszióba. Alapos egészségi vizsgálat után végül is fölvették.

 

Felavatása a külmissziói munkára

1927. augusztus 14-én nagy ünneplő sokaság gyűlt össze a Kálvin téri templomban. Ravasz László püspök kézrátétellel misszionáriussá avatta Molnár Máriát. Az úrasztalánál a diakonisszák fekete formaruhájában szívbe markoló szavakkal így búcsúzott rokonaitól, barátaitól és magyar hazájától:

- „Gyermekkoromtól elhívott az Úr a maga szolgálatára, de nagyon sok munkát kellett elvégeznie rajtam, amíg igent mondtam hívó szavára. Sajnálom itthagyni öreg édesanyámat, testvéreimet. Valószínű, hogy többé nem látom őket, de örömmel megyek. Csak annyit kérek tőletek, hogy imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők föl ne faljanak, hanem, hogy mindvégig megmaradhassak Jézus Krisztus oldalán.”

Az ünneplő gyülekezet, a jó barátok imádkozó szívvel és könnyek közt bocsátották útjára Molnár Máriát.

 

Megérkezés Mánuszra

Három hónapi hajóút után érkeztünk meg Goebel Tinával, egy német misszionáriusnővel Mánusz szigetére – írja levelében Molnár Mária. A kedves feketék már nagyon várták. Egész éjjel virrasztottak, hogy amikor megkapják a hajóról a jelt, csónakjukon elénk jöjjenek, és bevigyenek a missziói állomásra. A parton Doepke Frigyes, a misszió vezetője, felesége és a feketék társaságában fogadott minket. Majd örömkiáltások között kísértek szállásunkra. zt kiáltozták: hián! hián! – ami körülbelül annyit jelent, hogy köszönjük. Nagyon boldogok voltunk, amikor a pálmafák árnyékába épített virágokkal gazdagon díszített, verandás missziósházacskát megállapítottuk, homlokzatán ezzel a felirattal: isten hozott. Egy pillanatra sem éreztem magamat idegennek. Valami kibeszélhetetlen megnyugvás töltötte el szívemet: ezek a feketék az én testvéreim.

 

A pápuák

Egyáltalán nem éreztem félelmet vagy borzadályt közöttük, amit egykori félelmetes hírük kelthetett volna bennem. Egyszerű, igénytelen nép ez. Nem töri magát földi kincsekért, még a pénz sem érdekli őket. mit is kezdenének vele, hiszen itt nincsenek boltok, ahol vásárolni lehetne. Mégis van valami, ami igen nagy érték számunkra: ez a kutyafog. Kutyafoggal veszik meg a feleséget, kutyafoggal fizetnek a halért, a kókuszdióért. Igen szeretik a színes üveggyöngyöket is, és nagyon tudnak örülni egy-egy darab vászonnak, amivel körülkötik mezítelen testüket. Ezenfelül elég nekik, ha mindennap jóllakhatnak táróval (burgonyaféle) és szákszákkal, ami a pálmafákbeléből őrölt lisztféleség. Ebből sütik a kenyeret. Hamindez megvan, akkor azt mondják maski, azaz jól van. Istenről mit sem tudnak. Számukra csak szellemek léteznek és az ördög, akit belidnek neveznek. Szerintük a belid a kígyóban lakik. Ha valaki megbetegszik, azt is a belid kínozza. Hát ezek között a babonás emberek között kellett nekem és missziós társaimnak az Úr Jézust hirdetni. eleinte nehezen ment, mert nem értettem a nyelvüket. Kézzel-lábbal hadonásztam, hogy valahogy megértessem magamat velük, és legnagyobb csodálkozásomra mindig megértették, amit mondani akartam. Bizony így van: a szeretet az a nyelv, amit minden ember megért.

 

A munka kezdete

 

Már az első naptól kezdve meg kellett kezdenem a gyógyító munkát. Milyen jó volt, hogy az első világháború alatt ápolónő voltam a fronton, most igen nagy hasznát vettem tudományomnak. Egyre többen jöttek kezelésre, főleg gennyes sebekkel, amiket fel kellett nyitni, kitisztítaní, bekötözni. Hamar híre futott a feketék között, hogy van egy „Misziz doktor”. Bizony még a hetedik faluból is eljöttek, hogy kezeltessék magukat. De mi is gyakorta kimentünk egy-egy faluba, sokszor 15-20 km-t is gyalogolva. Néha szakadó esőben, csuromvizesen érkeztünk meg. Először a törzsfőnököt kerestük föl. Ő adta tudtára a falu népének jelenlétünket. Csigakürtjébe háromszor belefújt, erre megmozdult az egész falu. Előkerültek a szüntelen vándorló, vadászgató férfiak is. A nők is abbahagyták a munkát, és gyermekeikkel együtt leplezetlen kíváncsisággal vették körül őket. Annyi fekélyes, tályogos, bűzös sebekben szenvedő ember volt, hogy alig győzték a munkát. Mária felnyitotta az undorító fekélyeket, kitisztította, fertőtlenítette, Tine Goebel pedig kötözött. Sietniök kellett, mert este 6-kor lemegy a nap, és koromsötét éjszaka borul a tájra. A gyógykezelés után megint kürtölt a főnök. Erre mindenki az iskolába ment. Ez az iskola templomul is szolgált. Nagyon egyszerű fabódé volt csupán, pálmalevelekkel födve. kezdetleges, mégis igen praktikus, mert a 60 fokos hőségben aránylag hűvös maradt.

 

Pitilu szigetén

Alig töltöttem el egy hónapot Mánusz szigetén, urunk máris olyan munkaterületet bízott rám, ahol önállóan dolgozhattam. Egy közeli kis sziget volt az, amit Pitilunak neveztek. Tina testvérrel pápua kenun tettük meg az utat. Pitilun aztán igazi missziós életet élhettünk. Amíg nem épült föl cölöpökön nyugvó kis házunk, addig velük laktunk. Ezt a házat később a pápuák Uk-muk-muknak, örömháznak nevezték el. A pitiluiak rendkívül barátságos, ragaszkodó emberek volt. Nem azavartatták magukat akkor sem, amikor azt mondtuk, hogy le akarunk feküdni, mert álmosak vagyunk. Egyszerűen azt felelték:

  • Jó, csal feküdjék le, Miszisz, mi azért itt maradunk, és vigyázunk rátok.
  • Én nem félek – feleltem-, mert Jézus odaáll az ajtóba, és aki be akarna jönni, egyszerűen eltolja, és nem engedi be.
  • Jézus marad? Akkor mi megyünk – felelték egyszerűen.

Vasárnap reggel hét órakor kezdődött az istentisztelet. Mária és Tina énekelt, majd Márk evangéliumából olvastak néhány verset. Ezt az evangéliumot Doepke fordította pápua nyelvre. Néhány szót, amit megtanultam nyelvükből, szóltam hozzájuk. Az istentiszteletet énekkel fejeztük be, amit gitárral kísértem. Ez különösen tetszett nekik. Aztán a tanítás következett. Ezen 20-30 ember vett részt, férfiak, nők vegyesen. Különösen a férfiak voltak szorgalmasak. Volt, aki rögtön írni akart, ahogy megkapta a ceruzáját. Egy férfi újra és újra hozzám jött, hogy hegyezzem ki a ceruzáját, mert nem akart írni. Ő azt gondolta, hogy csak fogni kell a ceruzát, és az magától ír. A tanítás után kezdtem el főzni valamit. Ezek a pápuák annyira gyermetegek még, hogy nem lehet rossz néven venni tőlük, ha mindig ott lábatlankodnak a konyhában. bekukucsgálnak a fazékba, sokszor az újukkal még az ételt meg is kavarják. Mindent meg akarnak kóstolni, és ennek az a vége, hogy nekem nem marad semmi.

 

Az első keresztyének Pitilun

Isten megadta az első örömteli eredményt: három pápua férfi megkeresztelkedett. Ők voltak „első zsengéi” az én szolgálatomnak. Az egyiket Lomonnak hívták. Még alig múlt 20 éves, de már nagyon szereti Jézust. gyermekkora óta vágyott arra, hogy keresztyén lehessen, de nagyon nehezen tudott szabadulni pogány bűneitől, szokásaitól. Keresztelése előtt nyilvánosan is megvallotta gyülekezet előtt, hogy ki volt ő, mielőtt megismerte Jézus szeretetét.

  • Tolvaj voltam. Semmit sem dughattak el előlem, hogy azt én meg ne találtam volna. Aztán hazudtam és dühösködtem. Jaj volt ilyenkor annak, aki közelembe került. Azt mondták rólam, hogy az ördög lakik bennem – és jól mondták. Egyedül Jézusnak volt hatalma arra, hogy engem megszabadítson a Gonosztól. És én mos szabad, új ember vagyok.

Valóban azzá lett, Molnár Mária jobbkezévé vált a missziói utakon. Lomon volt a mindenese. Minden munkát elvégzett, amit Molnár Mária rábízott. Tisztán tartotta a házat, főzött, mosott. Emellett segített az iskolában, később sokszor tartott Mária helyett istentiszteletet is. Az emberek nagyon megszerették, mert közülük való volt, és értett a nyelvükön. Tiszta élete bizonyította, hogy az Úr Jézus milyen hatalmas szabadító. Lomon József megtérése után többen kérték megkeresztelésüket. Köztük a törzsfőnök, Szelán és felesége is. Erre a jeles ünnepre a kis templomot pálmaágakkal és virágokkal díszítették föl. Minden lány és asszony fehér ruhát kapott, a férfiak pedig fehér körülkötőt. Nagyon megható volt, ahogy ez a ráncos arcú „idős” ember ( 34 éves volt csupán, ott és akkor az komoly életkor volt) boldog örömmel mondta a hitvallást: „Hiszek Jézus krisztusban, Istennek egyszülött Fiában”. Ez az ünnepség mély nyomott hagyott a pitiluiak szívében, és egyre többen kérték, hogy tanítsák őket a keresztyén hitre, mert szeretnének ők is megkeresztelkedni.

A halál árnyékában

 

Az Úr Molnár Máriával is megkóstoltatta a halál keserű ízét. Egyik nap hirtelen belázasodott, másnapra jobban lett ugyan, de nagyon legyengült. Harmadnapra teljes erővel kitört rajta a trópusok szinte gyógyíthatatlan betegsége, a fekete vízláz. Irtóztató fejfájással és gyakori hányással kezdődött. Elhívták a kormányzóságon tartózkodó orvost. Amikor meglátta, lemondóan legyintett.

  • Sajnos, későn hívtak. Én már nem tudok rajta segíteni!

Mária önkívületi állapotban feküdt, és mégis mindenről tudott, ami körülötte történt. Ágya mellett hűséges feketéi és Tina Goebel szüntelenül imádkozott érte, de a láz nem csillapult. Lelki gyermeke és munkatársa, Lomon József így fohászkodott:

  • Uram, ne vedd el anyámat, hiszen még nem tudok egyedül a te utadon járni. De, ha el akarod őt venni, végy el engem is, hogy nem maradjak árva.

Három napig élet-halál között vergődött, negyedik nap a láz lassan engedett, Mária fokozatosan magához tért, végül teljesen meggyógyult. Valóságos csoda volt ez. Az Úr Jézus csodája, aki a sok buzgó imádságot meghallgatta, mert Máriára még igen sok teendő várt a szigeteken.

 

A mérgezett tea

 

Többször hívták a két misszionáriusnőt Pak szigetére, hogy hirdessék nekik az evangéliumot. Pak szigete Nánusztól mintegy 40 kilométerre van. Hajójárat arrafelé nincs. Így csónakon kellett megtenniük az utat. Egy kis motorcsónakra felpakolták a legszükségesebb holmikat ágyat, asztalt, néhány széket, edényeket és élelmet. Már két órája úton voltak, és teljes sebességgel haladtak, amikor a látóhatár hirtelen besötétedett. Pillanatok alatt kitört a vihar, s dióhéjként dobálta őket a tajtékozó tenger. A kenu, amely hozzá volt kötve a motoroshoz, szinte repült a hullámokon. Lomon József és fiatal társa ült a kenuban, amely minduntalan megtelt vízzel. Közben egészen besötétedett. A kormányos rémülten nézte a dühöngő vihart.

  • Sok vihart megértem, de ilyen borzalmas viharra nem emlékszem –vallotta-, nem tudom, hogy merre kormányozzak, nem látszanak pak körvonalai.

Lomon is átkiabált a kenuból:

  • Imádkozzatok, Misziz, mert elveszünk!

Mindnyájan kétségbeesetten kiáltoztak az Úrhoz, de a vihar egy percre sem szűnt. Mégis érezték, hogy amíg az úr Jézus a hajójukon van, addig nem veszhetnek el. Éjfél is elmúlt, amikor teljesen kimerülten végül is partra vergődtek.

Ezen a szigeten igencsak kemény próba várt rájuk, ám akkor még nem is sejtették, hogy jobban kell félni a fehér embertől, mint az emberevő feketéktől. Egy istentelen ültetvényes bérelte a sziget nagy részét, aki mindenáron meg akarta akadályozni a munkájukat. veréssel fenyegette munkásait, ha mernek menni az istentiszteletre. Lomon József tartott ettől a sötétlelkű embertől, és – hogy megvédje Máriát – mindig a kunyhója küszöbén aludt. Az aljas ember azonban így is majdnem véghez vitte gyilkos tervét.

Egy mindenre kapható bennszülött szolgával mérget kevertetett Mária teájába. Nem vették észre. Így mindketten ittak a mérgezett teából. Kisebb émelygésen kívül azonban semmi bajuk nem esett. Megtapasztalták az Úr Jézus ígéretének valóságát, amelyet mennybemenetele előtt adott tanítványainak „Azoknak…, akik hisznek, ezek e jelek követik…, ha valami halálosat isznak, nem árt nekik „ (Mk 16,18). A szörnyű eset után megmozdult az ültetvényes lelkiismerete, mert elment Molnár Máriához, és bocsánatot kér tőle. Ettől kezdve szabadon munkálkodhattak Pak szigetén. A bennszülöttek ámulva mondogatták.

  • Mária testvér és Lomon József Istene az igaz Isten, mert meg tud szabadítani a gonosztól.

 

Szabadságon

 

Molnár Mária a 15 év alatt, míg Mánuszon munkálkodott, csak egyszer jött haza, 1935-ben nyolc évi fáradságos szolgálat után. De itthon nem pihent. Járta az országot. Volt Erdélyben, járt a Felvidéken, ébresztgetve mindenütt az Úr fekete gyermekei iránti felelősséget. Rengeteg adomány, ajándék gyűlt össze. Sok játék és édesség a gyerekeknek, ruhanemű, színes üveggyöngy és vásznak a felnőtteknek. De mindennél jobban örül annak a másfél mázsás harangnak, amit Egry József harangöntő ajándékozott a pitilui keresztyéneknek. Másfél évet töltött itthon, szakadatlan utazgatások, előadások közepette. De szíve visszahúzta az ő régen látott feketéi közé. 1936 novemberében érkezett meg Pitiluba. Nem lehet elmondani, hogy milyen kitörő örömmel fogadták, amikor újra viszontlátták. fehér ruhába öltözött, pálmaágakat lengető, örömkönnyeket hullató és boldogan éneklő hívei sorfala között vonult kis hajléka felé, amely feldíszítve várta régi kedves lakóját. A férfiak nagy örömrivalgások között pakolták az ajándékokkal teli ládákat. A diadalordítás valójában akkor tört ki, amikor az egyik ládából előkerült a harang. Nemsokára fel is állították, és ettől kezdve haragszó hívogatta az istenfélő pitiluiakat az istentiszteletre.

 

Újra szolgálatban

 

Molnár Mária ott folytatta missziói szolgálatát, ahol abbahagyta, látogatta az egyes törzseket, falvakat, tanított az iskolában, igét hirdetett és gyógyított, mint azelőtt. Munkája eredményeképpen egyre többen keresztelkedtek meg. Amikor kitört a második világháború, nagyon megnehezedett a misszionáriusok élete. Megszűnt az anyaországgal való kapcsolat, és ezzel az élelmiszer-, gyógyszer- és könyvutánpótlás is. A szigeteket japánok szállták igy, 1939-ben Ausztrália is belépett a háborúba, és hadat üzent Németországnak. A német misszionáriusokat ellenségként kezelték. Doepkéékat rendőri felügyelet alá helyezték. Máriának azonban megengedték, hogy szabadon végezhesse munkáját. Így az összes szolgálat az ő vállára nehezedett. A japán megszállás azonban nem tartott sokáig. Újabb és újabb vereség érte őket és visszaszorultak. A kudarcokért – furcsa módon – a misszionáriusokat okolták. Azzal gyanúsították őket, hogy titkos rádióleadójuk van, és ezen keresztül minden hadműveletükről tájékoztatják az amerikaiakat. Ez képtelen hazugság volt, de a japánok meg voltak győződve, hogy a misszionáriusok kémek. Ezért az Akaze hadihajóra hurcolták őket, ahol mindnyájukat géppuskával kivégezték és holttestüket a tengerbe dobták. Így halt mártírhalált Jézus Krisztus hűséges szolgálóleánya, Molnár Mária 1943. március 17-én. Bizonnyal tudjuk, hogy neve aranybetűkkel van felírva az Élet Könyvében.

Mánusz szigetén egy márványtábla hirdeti a mártírhalált halt misszionáriusok és egy leányiskola Molnár Mária nevét.

 

IGEOLVASÁS: Zsoltárok 23

 

BESZÉLGESSÜNK!

A 23. zsoltár hálaadó imádság. Dávid király megköszöni Istennek, hogy annyi veszedelem közt is megoltalmazta. Molnár Máriáról is lemondhatjuk. szinte mindig a halál közelében élt. Veszedelemben a világháborúban, veszedelemben a viharzó tengeren, halálos betegség szorításában. Urunk mindannyiszor kimentette a halál torkából. Ezért vallotta ő is a zsoltáríróval: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy.” ha erre valaki azt mondja: Végül mégsem védte meg a japánok golyójától – vajon igaza van-e annak, aki így gondolkozik? Ti mit gondoltok? Aki annyit tud, hogy csak ez a földi életünk van, annak valóban igaza van. De mi azt is megtanultuk az Úr Jézustól, hogy aki Őbenne hisz, ha meghal is él (Jn 11). Hiszitek-e ti ezt?

Molnár Mária ma is él. Él száz és száz keresztyénné lett pápua gyermek szívében, akiket Jézushoz vezetett. De mi ennél is többet tudunk. Azt, hogy Isten ebből az életből átvitte abba az Életbe!

 

ARANYMONDÁS: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” (Jn 11,25)